Harangszó, 1911-1912
1911-11-26 / 5. szám
38. Márton. Meghalt szülővárosában, Eis- lebenben 1546. febr. 18-án. Élt 63 évet, 2 hónapot, 10 napot.“ Melanch- ton a sírfelirat szerint 8 nappal rö- ivdebb ideig élt. 63 éves, 2 hónapos, 2 napos korában halt meg. Rajtuk kívül még sok fejedelmi személynek és tudósnak hamvai nyertek a templomban sírhelyet. Az oltártól jobbra a német császár padja áll, amelyben a templom felavatásakor ült. A német császár, a mai uralkodók legnagyobbika, jó protestáns és sokat tesz egyházáért, de mi azért birodalmunk várát nem reá, általában nem emberekre, hanem Istenre építjük. A vártemplom tornyán is 1 m. magas betűkkel Luther jelszava van: „Erős várunk nekünk az Isten!“ Ez az egyik felirata a nagy reformátor ércszobrának is, amely Wittenberg piacán áll s egyik kezében a bibliát tartja, a másikkal rámutat arra, mint hitünk és életünk egyedüli zsinórmértékére, üdvösségünk forrására s Isten országáért való harcunknak egyedül helyes és jogos fegyverére. A már említett feliraton kívül a szobor talapzatán van több is. Egyiken ezt olvashatjuk: „Higy- jetek az evangéliomnak! “ másikon ezt : „Ha Istentől van ez, bizonnyal megmarad. Ha emberektől van, hamar vége szakad.“ Luther szobrával egyvonalban, hasonló nagyságban és ugyanolyan anyagból készítve áll a piacon nagy munkatársának és barátjának szobra. Melanchton ércalakja egyik kezében az ágostai hitvallást tartja, a másik kezét szívére szorítja s úgy tekint fölfelé. A két szoborra komoly méltósággal néz le a régi városi-templom kettős tornya, amelyben a nagy harang már a reformáció idejében hívogatta az élőket, siratgatta az elhúnytakat. Ebben a templomban hirdette Luther, mint városi prédikátor Isten igéjét s itt tartották mise helyett német nyelven a legelső evangélikus istentiszteletet 1522-ben. Innen vitette ki Karlstadt, mig Luther Wartburgban volt, a képeket, ami miatt a külsőségekhez ragaszkodó nép fellázadt s Luthernak kellett köztük megjelenni és háborgásukat lecsendesíteni. Itt van Luthernak egy képe, amelyre V. Károly császárnak egyik spanyol tisztje 1547-ben karddal támadt s rajta két vágást ejtett. Életében nem tehették ártalmatlanná a nagy reformátort, hát halála után a képét akarják kivégezni, mintha azzal munkáját is megölhetnék. HARANGSZÓ. Sok emlék van még Wittenberg- ben, amely mind a reformációt juttatja eszünkbe; de csak egyet említsünk még, amely szintén ellenséges kezek nyomát viseli magán. Ez egy szép terebélyes tölgyfa a város végén az Elsterkapunál. Vasrácssal van bekerítve s a rácson ez a felirat olvasható: „Dr. Luther Márton ezen a helyen égette el a pápa átokbulláját 1520. dec. 10-én.“ 1904-ben Karácsony éjszakáján a fának törzsét annyira befűrészelték, hogy azt csak a leggondosabb ápolással lehetett megmenteni. A hatalmas sebhely meglátszik, de kiforrott és a fa növekszik és nyújtja ágait tovább. Sok sebet ejtettek egyházunkon is az ellenséges kezek. Sokszor már- már úgy látszott, sikerül is tervük, kidönthetik ennek fáját mindenestül: de mégis áll egyházunk, mindig tovább és tovább fejlődik s mindig szélesebb körbe viszi bele az evan- géliom tanítását, az evangéliom szellemét, úgyhogy ma már a nem protestáns országokban is mindinkább evangéliomi szellemben hozzák a törvényeket s evangélikus módon gondolkodnak nagyrészt azok is, akik különben gyűlölik egyházunkat. Ez az evangéliomnak legnagyobb diadala, hogy lassankint átformálja, — bár legtöbbször öntudatlanúl és észrevétlenül, — még ellenségeit is. Wittenbergnek pedig örök dicsősége marad, hogy ott mutatta meg ismét az Istentől küldött új próféta ezt a világot újjáteremtő, de elfeledett és eltemetett bö'csességet: az evangéliomot. Szalay Mihály. A csodálatos kovácsok. (Finn legenda.) Irta: Albert József. Elindult az Üdvezítő Szent Péterrel, Hogy bejárják a világot gyalogszerrel, Hanem Muszkaországba érve Csak belépottyantak a télbe. Térdig ért a hó. Mit volt tenni ? Szánkát és lovat kellett venni. Jézus ült hátul, Péter hajtott, S közbe’-közbe’ nagyot sóhajtott: „Hej, jobb vón’ most egy halászbárkán, A genezáreti tó hátán 1 “ A szél a havat szembe’ hordta, S ahol van ni! Ejnye lánchordta 1 Egyszerre csak megbaklik a ló, Oda a lábáról a patkó. Keresi Péter, nem találja, Bele-belefú a markába, Megkékül, megdermed a körme, 1911. november 26 Nem szól, de bizonnyal kitörne, Ha egy falura nem bukkannak; S mint már szokás, a szélin annak Tárva — nyitva a kovácsműhely, Benn a mestert látni, mit művel. Vas abroncsot nyújt egy hordóra, Megizzasztva tüzes kohóba’ S úgy elmerül, észre sem veszi, Mikor Péter lábát beteszi. „Hej, atyafi 1 Lökje ezt félre! Rajta, jó fizetés fejébe’, Üssön e gebére uj patkót!“ De a kovács egy mukkot se szólt. „Nem hallja kend?“ Jézus int neki. „Vagy ha maga ép’ nem teheti, Engedja át az üllőt s kohót!“ A, mord ember még erre se’ szólt, Csak kalapált tovább mérgesen. „No ez megbolondult teljesen. Vagy süket lesz az istenadta!“ Péter a kantárt megragadta, S elindultak egy más műhelybe. Vén anyóka jött velők szembe, Ráncosképű, vézna, törődött; Péter nyájasabb arcot öltött, S megszólítja: „Hej, édes néném: Adj’ Isten jó nap! Szépen kérném 1 Süket ez a kendtek kovácsa, Vagy mi más a fogyatkozása, Hogy nem hederít a beszédre ?“ „Óh lelkemadta emberkéje! Talán először jártok nálunk ? Tudjátok meg, a mi kovácsunk A tudományát nagyratartja, S ha illő címét meg nem kapja, Nem áll szóba senki fiával. Haragba’ is van a világgal; Zsémbes doromb a felesége, Helyre lány volt, mikor megkérte, De hiába! Az idő eljár, Magamforma öreg csont ma már.. . Ám legalább volt szerencséje, Hajam a dér pártában érte, No, forduljatok vissza velem 1 “ A két utas rááll szívesen. És most Jézus veszi át a szót: „Nagyhírű mester, tégy velünk jót 1 Ki megszánja az utas embert, Beszámítják neki odafent; Add át egy időre műhelyed; Talán megalkudhatunk veleu?!“ A kovács rögtön felpillantott, Sarokba dobta az abroncsot, A kalapácsot elereszti, S „Jó emberek“ 1 — szavát így kezdi,— „Ki a tisztességet megadja, Cserében maga is azt kapja; Csak lássatok a dogotokhoz, Egy kis késés nagy bajt nem okoz!“ Ő maga mindjárt félreállott, Csak oldalvást nézte munkájok. Jól megrakva szénnel a kohót, Jézus előveszi a fogót, Egy ócska patkót bedug vele, Péter úgy fújtat, izzad bele;
