Harangszó, 1911-1912
1912-09-29 / 34. szám
1912. szeptember 29. HARANGSZÓ 275 a bitófa alá... A hóhér már nyakára teszi a hurkot..... ő még mindig imádkozik s imádság közben száll nemes lelke a Úr trónja elé. .. Mikor Nagy-Sándor Józsefet vezeti a porkoláb, a lelkész hangosan felsír, de a hős szelíden mondja: — A könny itt hasztalan, tisztelendő úr, inkább imádkozzunk 1 A porkoláb hatodszor Leiningen grófnak oldja meg a bilincseit. Nyakára illeszti a kötelet, de Leiningen odakiált még társaihoz: — Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más, igazabb bíró előtt fogunk állani, ki igazságosabban fog fölöttünk Ítélni! — S kilehelte nemes lelkét. Sujánszky kath. lelkész nem tudta visszafojtani felindulását és sírni kezdett. Damjanich szomorúan mondja: — Mit sír tisztelendő barátom, hisz Kit kezében tart — s a feszületre mutatott, — az is az igazságért halt meg. A porkoláb hetedik áldozatul Aidich tábornok bilincseit nyitja föl. A tábornok elbúcsúzva társaitól, Sujánszky kíséretében a hősök nyugalmával megy a bitó alá... S a hóhér rajta is elvégzé a szörnyű ítéletet... A magyar sereg bálványa, az ellenség réme, Damjanich előtt állt meg most a porkoláb !... A hős odafordult a lelkészekhez s szelíden mondja: — Azt hittem már, hogy én leszek az utolsó, ki a csatában mindig az első voltam !. .. Ezután a könnyező lelkészek leemelték a hőst a ronda parasztszekérről, aki valamennyit megcsókolta és. mankója segélyével néhány lépést tett előre, s aztán megállt. A halhatatlan emlékű hős szenvedő kinézésű alakja e percben rendkívül hatást tett még az ott fölállított osztrák katonaságra is. Több tiszt és közlegény szemében könny csillogott, a vezénylő őrnagy lovával hátrafordult, hogy megindulását el ne árulja. Damjanich lassan a bitó alá megy. Megcsókolja az őt kísérő Sujánszky lelkész homlokát, majd a bitó alatti zsámolyra lép, odanyujtja nyakát a bakónak. A bakó nyakára ereszti a kötelet... „Szegény feleségem!“ sóhajtja a hős, majd hangosan fölkiált: — „Éljen a haza!“ — s a szabadságharc legnemesebb álakja kileheli lelkét. Gróf Vécsey Károly maradt utolsónak. A zokogó lelkészektől megha- tottan vesz búcsút a hős, szilárd léptekkel halad a bitó felé. Mielőtt azonban a zsámolyra lép, az előbb kiszenvedett Damjanich tábornok bitója elé megy s lehajolva, megcsókolja a hős tábornok kezét. Azután ő is meghal. Nyolc óra volt . . . Fölhangzott németül a vezényszó : Térdre! Imára! S a katonák halkan imát rebegtek. Parancsszóra, de szívből. Hisz a magasztos főn ség, mellyel a vértanuk a szörnyű halál szemébe néztek, lelke mélyéig meghatott minden szemlélőt. „Láttam már sok kivégzést — kiált föl emlékeiben egy osztrák szemtanú — de ilyen magasztos, hősies viselkedést elképzelni sem tudtam volna. Sohasem feledhetném el, ha száz évig élnék is, ezt a csodás látványt!... Nem voltam az ő pártjukon, de sírtam az egész napon, ^keservesen sírtam ..." Ezután hat gránátos hátrahagyásával,' a katonaság visszatért a várba s a lelkészek letérdeltek a bitófák előtt... Imádkoztak. .. Az őszi reggel komorságát lassan- kint fény váltotta föl. A nap előbujt felhői mögül s lebocsátá fényes sugarait a földre... Mintha az örökkévalóság koszorúját vonta volna a vértanúk sápadt homloka köré... * Ez történt 1849. október 6 ikán. Tizenhárom hős tábornokkal kevesebb, tizenhárom magyar vértanúval több volt. Hazánkért, szabadságunkért haltak meg mindannyian. Ne felejtsük el őket soha, hanem ha eljön az ő gyászos emlékű napjuk, mondjuk el az imádságot: Istenünk 1 áldd meg azokat, kik a hazáért haltak meg!.. Istenünk! védelmezd meg mi Magyar- országunkat ! Az okos góbé. Ez a kis eset lenn történt Erdélyben, hol a furfangos okoskodásu góbé eredeti eszejárásáról ugyancsak sok rege kering. Falut járt emberek ejulékeznek bizonyosan, ha egyszer látták életükben, minő töméntelen munka, egy három-négyöles kútnak a megásása. A kutásó mester becsülettel megalkuszik a falusi gazdákkal a kút irányában. Aztán mikor az alku megvan kötve s az áldomás is megva- gyon íva (íva és nem Írva), János bá, a kutásó mester hozzáfog a munkához. Irtózatos nagy lyuk pedig az, a melyet ő' a kialkudott tizenöt pengőkért mindenekelőtt az anyaíöldbe fúr. Hogy a három-négy ölnyi mélységet szépen kirakhassa hűs homokkővel a fenekétől föl a föld színéig, dolgozik biz őkelme nyolc-tiz napig reggeltől estéiig való kemény munkával. Ötször-hatszor olyan széles lyukat kell ásnia, a minő lesz majd a kút. így dolgozott a mi kutásó mesterünk is a maga kutján tiz álló napig. De a tizedik napra meg is volt a gödör. Körülötte egész hegy sárga agyag volt fölhányva a magas matra. Arravaló ez, hogy mikor a kirakással emelkedik fölfelé, rendre lehányja ismét a teméntelen földet a kő mellé. És igy lesz az óriási fúrásból becsületes kút. De mikor János bá éppen hogy készen volt az ásással már a gödör fenekét is kirakta szépen lapos kövekkel, elkezdett mozogni a három öles mart. János bának csak éppen annyi ideje volt, hogy a kézügyben lévő lajtorján eszét vesztve fölkapaszkodjék. Alig ért ki az Isten szabad levegőjére, megindult kereken a nagy ásomány s úgy beomlott minden, mintha soha ki se ásták volna. János bá csak nézte nagy keservesen, hogy most már fucsba ment a tiznapi keserves dolga, verejtéke; kezdheti elől az egészet. Ugyan vakarta belé a fejét erősen. De a János bá feje székely fej volt. Ha a kovát ütik, abból szikra adódik elé; ha a székely fejét vakarja a gazdája, abból gondolat adódik elé. János bá fogta magát, letette a kozsókját a beomlott kút mellé a partra: melléjük fektette a pipáját. És mikor ezek igy megvoltak, elballagott jó messze a tett helyéről, ott bebújt egy szénakazalba és csöndesen elaludván, jóizü horkolásoknak adta magát. A kúthoz valamiképpen elvetődött egy kis óra múlva egy vén asszony és az ott meglátván a beomlott szörnyű nagy fúrást, a partján pedig a János bá árván szomorkodó sapkáját, ködmenit, főképpen pedig a pipáját, iszonyú sivalkodásbán tört ki. Csakhamar kicsődült az egész falu apraja, nagyja s ásó, kapa, kosár, cseber a mennyi volt a faluban, azt mind idehozták. Lázas munkával hajigálták ki a földet a gödörből, minden percében készen lévén arra, hogy egyszer csak kitakarják a János bá holt tetemét. Estére kelve ki volt takarítva szépen az egész kút. Csak akkor hagyták abba a munkát, a mikor kiszedték az utolsó cseber iszapot is a fenekéről.
