Harangszó, 1911-1912
1912-09-29 / 34. szám
276. HARANGSZÓ. 1912. szeptember 29 János bá ekkor, mintha mit sem tudna az egész dologról, nyugodtan eléballagott a szénaboglya tövéből. Mikor a falusiak meglátták az öreget, elkezdették ugyancsak traktálni titulusokkal, hogy úgy megdolgoztatta őket. — Hát igy megizzasztott kend bennünket 1 János bá nyugodt pisolygással szedte le egy szilvafáról a rekvizitu- mait, a melyeket oda felakasztott valamely jótét lélek. — Hát mondottam én valakinek, hogy kiássa a földet ? Nem mondottam én senkinek! Ami úgy is volt. A japán császár temetése. Megírtuk annak idején, hogy a japánok hatalmas császára, Mucsuhitó meghalt. Temetését mégcsak most, halála után 6 héttel tartották. Érdekes és megható gyásszal kísérte a nép sírjához a szeretett, hatalmas császárt, kinek oly sokat köszönhet. A szertartás nagy része a palotában ment végbe, ahol megjelentek az összes államok képviselői, a japán hercegek, államférfiak, udvari főemberek. A császár négyszeres koporsóban feküdt. A legfelső koporsó fehér fából készült. Mikor a szertartásnak vége volt, megindult a menet a császári temetőbe, a zöld völgyek közé. A menet élén a császári testőr ség haladt. Utánuk beláthatatlan virágos sereg következett. Tizezer ember ugyanis hosszú fehér ruhában és fekete sapkában hosszú bambuszbot végére erősített virágot tartott a kezében. A virágokat azután a temetkezés helyén elültették. Ezekután lovasrendőrök nyargaltak, majd hatalmas mozgó erdő következett. Háromezer ember fiatal zöldelő fát tartott a kezében, úgy vonult a temetőbe. A fákat szintén a császár sírja körül plántálták el. A fák sötét zöldszinét a papirzászlók piros és fehér tömege váltotta föl. Minden zászlón szent fölírás és a császár lelkiüdvéért szóló ima volt. Magas rudakra erősített címerek következtek ezután négyes sorokban. Minden címer egy előkelő japán családé és rajta a család ősi jelmondata volt olvasható. Majd a hercegek hatalmas selyemzászlói tűntek föl. A fehér és arany zászlók tizenkét szalagját tizenkét apród vitte, nyomukban festői viseletűkben a nyilasok ezrei jöttek. Közben zenekarok lépkedtek, a zenészek régi japán hangszereken játszottak. Lebegő fehér taláros papok fehér fából készült szekrényt vittek, belsejében díszes tarlókon a legpompásabb ételek, amelyet a japán vallás tanításának megfelelően a sírnál ajánlottak föl az elhunyt császárnak. A szekrény mögött magános gyászoló ember lépkedett szürke zarándokruhában, magas facipőben. Ezután a hercegek csoportja következett, majd utánuk haladt a nyikorgó kerekű ökrös-szekér, rajta fehér koporsóban a császár földi maradványaival. A halottas-szekér mögött lóháton a fehértaláros papok, majd az udvari tisztviselők következtek, az ő soruk után az elhalt császár fehér lepellel letakart kedvelt lovait vezették cifra ruhás apródok. Most a nők következtek: a hercegnők és az udvarhölgyek zárt kocsikban. Sárga selyemruhájukat fekete gyászfátyol borította. A távolabbi női rokonok vörös és fehér ruhát viseltek. A nők kocsijai után a díszruhás udvari méltóságok, a külső államok képviselői és a császári háztartás tagjai következtek. A menetet néhány ezred katonaság zárta be. Mire a gyászmenet a temetőbe ért, ahová díszfogatán előre ment az uj császár, már a kíváncsiak nagy seregét ott találta. Mivel a szertartás sokáig tartott, minden jelenlévőnek kis ládiká- ban ételt adtak. Amikor így minden előkészület megtörtént, a papok fölmentek az emelvényre, az oltár körül felálltak. Követték őket a facipős szürke zarándokok, az uj császár és a császárné, a hercegek, a nemesek és a külső államok képviselői. Amikor így mindnyájan elhelyezkedtek, megszólalt a fájdalmasan egyhangú gyász-zene. A fehér-taláros, fejükön mitrát viselő papok félkörben álltak az £ltár körül. A főpap a ko- p'orsó elé állt, mélyen meghajolt és imádkozott. Majd az uj császár lépett elé s pergament tekercset bontva szét, felolvasta a nagy halott élet- történetét, magasztalta erényeit. Ezzel a gyászszertartás itt befejeződött. A koporsót külön udvari vonatra tették s elvitték Kiotóba, ahol a császári ház sírboltja van. A hagyományos szokás szerint a koporsót rendkívül lassan eresztették le a kriptába. A koporsó tetejére elhelyezték a császár kardját, a facipőt és egy csomó aranypénzt. Végül elföldelték a koporsót, de a rögöket a legnagyobb óvatossággal úgy dobták a koporsóra, hogy ne adjanak hangot. így temették el a japánok hatalmas császárát I Családi körben. — Apák éneke. — Dallam: „Az Úr énnekem őriző pásztorom . . .“ Hozzátok térek, kedves kis családom ! Az Urat vidám énekekkel áldom, Hogy nékem adott, énnékem titeket, Többé már nemcsak a remény hilegot: Valóra vált a biztató boldogság: Karjaim íme melegen átfogják ! Sóhajtva sokszor csak ezen eszmélek : Nálatok nélkül mi lenne az élet ?! Fűtelen, fátlan, pusztaságos puszta, Melyen a lábunk hiába is futna, — Bolygja be bátor az egész világot: Mégse találna igaz boldogságot. Jertek ölembe, áldott, kicsi népem, Adjatok hálát, velem együtt szépen, Induljon imánk, emelkedve lassan Istenhez, aki hallja.a magasban: Bízzuk csak oda, mit felel reája, — Őt a mi ajkunk csak áldja, csak áldja I Petrovics Pál. Pápua mondák. A pogány népek régi mondái sok érdekes dolgot rejtenek magukban. A gyermekkorát élő nép gondolat- világát látjuk bennük visszatükröződni. Gyerekes hitük, kezdetleges tudásuk mondákba öltözteti azokat a nagy kérdéseket, melyeket mindennap látnak, de megérteni nem tudnak. Néhányat az alábbiakban bemutatunk. I. A halál. Hajdanában nem haltak meg az emberek, hanem megifjödtak. Ha a régi, barna bőrük csúnya és ráncos lett, egy bizonyos víz alá buktak s a fürdőben lefoszlott róluk Alatta fiatalos, új, fehér bőr képződött. Élt egykoron egy vén öreganyó, névszerint Miminggung. Volt neki egy kis unokája, kit Ngaiangngaiang-nak hívtak. Mikor az öregasszony élet- képtelenné lett, elment abba a vízbe és megfürdött. Fürdés közben lement testéről régi bőre, szép fehér külsőt kapott; ekkor visszament falújába s fölment házába.*) Alig pillantotta meg kis unokája, nagyon megijedt és hangosan sírni *) Uj Guineában a pápuák cölöpökre építik házukat s létrán mennek föl.
