Harangszó, 1911-1912

1912-08-18 / 31. szám

1912. augusztus 18

HARANGSZÓ.

251

Kaszásné vigyázzon Iluska lányomra. És elhajtatott.

Mindez pár pillanat műve volt csupán ; mire István bácsi fölocsudott a fia okozta ijedelemből,- azt már a város határán röpíthette a hintó. Eltűnődik felette, hogy mégis csak jó szíve lehet az ő uruknak. Lám, most se restelte az ő nagy kamasz gyermekével behajtatni. Ki tudja, mire valami döcögő szekér elvinné a messzi városba lakó doktorig, nem-e lenne nagyobb a baj.

— Eh az olyan ebcsont hamar beforr ! — gyűri le magában a betolakodó szégyenérzést, mikor eszébe jut, hogy mi okból is köszörülte a torkát elébb.

— No majd ha visszajön! Két kezét térdére pihentetve ül a learatott buzaföldön. Körülte még szünetel a munka; kisebb nagyobb csoportokba verődve tárgyalják a Jóska esetét. Néhány asszony hasonló eseteket hoz elő, amit a többi folytonos sopánkodás, s a szörnyüködésnek néha erősebb nyilvánítása mellett hallgat. István bácsi nem hederit rájuk; ugylátszik igen elfoglalják a saját gondolatai. Az ijedség szépen elpárologtatván fejéből minden dik- ciót, most annak az újra betanulásával bajlódik. De akármint törül- geti izgatottan szegény verejtékező üstökét, az csak egyre izzad, a munka meg nem akar menni.

Ez a sikertelenség végül kihozza sodrából.

— Azért mégis lesz dikció I — mondja dühösen elővéve makrapipáját. (Talán az áldott pipafüst megkönyörül rajta.) Nincs ideje rágyújtani, a sötétség ebben megakadályozza.

— Kukucs Pista bácsi, kukucs! Találja el ki vagyok?

Ehhez ugyan nem kell a pipafüstöt segítségül hívni, anélkül is kisüti, hogy a kis Iluska fogta be szemeit. Megismeri a hangjáról, ami úgy cseng, akár a soponyai templom legkisebb harangja.

Pista bácsi nem szól mégse erre a kedveskedő hangra. Szívében most a bosszúság, keserűség honol, homlokán a harag redője ül.

Elébe kerül hát a csöppség és diadalmasan belenevet a szemébe:

— Ugy-e nem találta el bácsi I

Az öreg csak hallgat makacsul.

— Pista bácsi nem szereti Iluskát ? — mondja sírásra görbülő szájjal.

— Dehogynem, dehogynem I

— Akkor ne nézzen olyan haragosan és ültessen föl a térdére bácsika — kérleli hízelegve, mialatt

meghuzogatja szép fehérlő szakállát, a nagyobb nyomaték kedvéért.

— így ni 1 Iluskának jó helye van.

Aztán nagy fontoskodva újságolja

a bácsinak, hogy a babák ma rosz- szak voltak, azért büntetésül nem jöhettek ki vele megnézni az aratást. Térdepelnek a sarokban.

— De azért nem vertem ám meg egyet se bácsika. Anyuska, apuska engem se vert meg, mikor nem akartam kenyeret enni a kávé mellé. Nem volt kalács, pedig Iluska a kalácsot szereti. Anyuska azt mondta, hogy aki elégedetlenkedik, azt nem szereti az Istenke. Hanem elveszi tőle, ami van és nem ád többet annak. Ugy-e bácsika, nagyon haragszik a jó Isten ? Én ezután mindig megeszem a kenyeret.

— Most Pista bácsi meséljen Ilus- kának a hét törpéről, — vagy tudja mit, — meséljen inkább az Istenkéről. Tudja-e azt a szép imádságot, amibe az van, hogy: „Add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket?...“ Mondja el édes-kedves bácsika, én csak tegnap tanultam anyus- kától, de nem tudom végig.

— Nem lehet aranyszájú bogaram ! Pista bácsinak most dolga van, majd máskor.

Az öreg munkásember elfordult, mert valami gyanúsan fénylik a szeme szögletében. Aztán szelíden leteszi az aranyszájú bogarat.

Mire megkondul az esteli harangszó, a nagy pusztaságon valaki leveszi a kalapját munka közben.

Mire megkondul az új, fölkelő napot dicsérő harangszó, a nagy pusztaságon elhallgat a magyar nóta egy szorgalmas aratónép ajkán. De aztán újra felcsendül. Az aranysárga buza- keresztek pedig egyre szaporodnak.

* *

*

Történnek még csodák a földön, amikben az Isten nyilatkoztatja ki mindenek előtt az ő jelenlétét, hogy meg ne feledkeznének róla mind az idők végéig.

Aratási hálaadó ének.

Dallam: Térj magadhoz drága Sión.

Hozzád szárnyal buzgó imánk Örök jónak kútfeje,

Mert vigyáztál ma is miránk S mint akartad úgy leve:

Megérett a telt kalász,

Vígan folyt az aratás; Megtölthettük magtárinkat,

— így tőled' el, mi sem ingat. —

Jó Teremtőnk, áldunk Téged A gazdag adományért,

Dicséretet mondunk Néked,

Hogy minket bú, gond nem ért. Szíveinkben kél a hit,

Erős kezed megsegít

Minket, kik csak gyarlók vagyunk

S a jóban itt-ott lankadunk.

Nyújtsad Felénk karod Atyánk,

Ha éltünk hajójával Vészes habok közé jutnánk :

Hol halálnak jajával Segélyért forrón esdünk.

Óh akkor nem kesergünk,

Magasztalva szóljuk neved,

Mert diadalt vívunk Veled.

Törödelmes, bűnbánó szív,

Mit cserébe adhatunk ;

Hívek leszünk, mint 0 volt hiv S szebb hazát égben kapunk.

Legyen a bő aratás Megtérés és javulás,

Hogy minket már itt e földön Jó lelkek serge köszöntsön.

Gindly János.

A családi nevelésről.

Irta: Engler András.

II.

A fejlődésnek induló lélek előtt a családi ház egyengesse az utat, hogy a tehetségek a helyes mederben maradhassanak s a gyermek megtalálhassa a biztos talajt az élet forgatagában. A családi nevelésre vonatkozó ezen törvény a második időszakra vonatkozik s végcélja az erkölcsi jellem felé irányul. Az erkölcsi jellem ilyen- képeni megalapozása egyedül a képzett nevelőktől várható, kiknél a jó nevelés a tudatosságon alapszik. A szülők, ha jól nevelnek is, ez épen nem, vagy ritkán tudatos, sőt inkább öntudatlan jó nevelés. A való tehát az, hogy a szülők túlnyomó része öntudatlanul rosszul nevel. Sajnos, senki sem tehet róla, mert a nem képzett egyénektől helyes nevelés nem is várható, máskülönben pedig amit a szülők tesznek, az mind jóhiszemű, ha nem is megfelelő.

A II. időszakban épen ezen neve- léstani járatlanság miatt a szülőkre nagy feladat vár. A még üres lélek vezetése, irányítása az ő kezükre van bízva. A gyermek ezen kor kezdetén sem a jót, sem a rosszat nem ismeri. Hogy mily irányban fog nevelkedni, a szülőktől függ. Mondhatjuk, hogy a gyermeki lélek kopár, kietlen mezején maghintők a szülők, kiknek helyes vagy helytelen eljárásától függ a „jó“ vagy „rossz“ gyermek.

A gyermek helyes nevelés mellett egy angyali jóság volna. Téves tehát az a nézet, hogy a gyermek rossznak születik — már eltekintve a go