Harangszó, 1911-1912

1912-08-18 / 31. szám

HARANGSZÓ.

10l2. augusztus 1§

föld egy-egy vár, melyen lábukat megvetik. Román vár magyar földön! Román erősités magyar gyöngitésre!

Persze azt lehet mondani, hogy azért a birtok mindig Magyarországon marad. A határt nem tolhatja odább a bukaresti bojár. Persze, persze. De kinek terem az a föld, kit gazdagít az az erdő?... És micsoda munkásokat foglalkoztat az a földesúr ?.. . Bizony a földterület magyar, vagy idegen volta nem attól függ, hogy hol fekszik az a földdarab, s hogy melyik szolgabiróhoz szaladgál ügyesbajos dolgával, aki rajt szánt-vet meg fátdöntöget, hanem hogy kié az a föld, kit gazdagít, és micsoda szellem uralkodik azon. — Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, akkor nem egy birtokot vesztettünk csupán, hanem a határszélen 30 ezer holddal kisebb lett Magyarország.

Ez a mi siralmunk!. ... Nincs magyar ember, aki megvegye. A kormányt is hiába keresüsk, mikor magyar tőidet kellene menteni. — Ez a mi szégyenünk !...

De siránkozással nem javul a helyzet. A magyar népnek magának kell azt megjavítania. És pedig meg kell javítani idegen népek, mondjuk a román nép példájára. Hát a magyar miért nem szerezhet birtokot Romániában ?... Miért nem engedik a magyar terület-hódítást ? Mert szigorú törvényeket hoztak, mellyel az idegen birtok szerzését megnehezítik s azt súlyos adóval majdnem lehetetlenné teszik. Ezt kell nekünk is tenni. Magyar népünk sürgesse egy olyan törvény létrejövetelét, mely megnehezíti az idegennek magyar birtok szerzését. Tegyük lehetetlenné, hogy idegen érzésüek, idegen pénzzel magyar földön megvethessék lábukat s kiszoríthassák földéről a magyart. Ezzel a törvénnyel tartozunk a magyar földnek s a magyar haza jövendőjének.

Aratás.

Irta: Pohánka Margit.

A felhőtlen, azúrkék mennyboltozat pereméről legtüzesebb sugarait löveli a júniusvégi nap. Szinte minden pillanattal növekszik a hőség. Mintha egy kohó lenne a természet, izzófojtóan nehéz levegőjű kohó és a benne dolgozó emberek, kik rang és társadalmi — különbség nélkül az élet napszámosai, — ebben a nagy kohóban mindmegannyi pörölyét forgató kovács lennének.

# #

*

Künn vagyunk a végtelennek tetsző pusztaságon. Köröskörül, ameddig a szem látóképessége elér, — sárgállik az Isten áldása. Amott a jobb oldalon már sorakoznak szép egymás mellé a gabonakeresztek. Nem régen kezdhették kévébe kötni a fürgekezü asszonyok, leányok, mert előttük jóval nagyobb területen hullámzik a kalásztenger, mint amennyit learattak. Valami költői szép, megkapó nyilvánul így a természetben. A lehajtott fejű érett kalászok, amint várják a kasza élesre fent pengéjét, hogy rendre dőljenek suhintásai nyomában. Meg mikor elkezd lágyan ringani az egész tábla, valahányszor a szellő általsuhan fölötte. Innen is, onnan is mosolyognak az égő fejű kacér pipacsok, szelíd kékszemű búzavirágok. Csak egy hiányzik. Aminek nem szabadna ilyenkor hiányzani 1 De mintha innét a szélső részről egy nótának a dallama csendülne föl mégis 1 Valamelyik marokszedő leány kezdett belé.

„Tele van a babos kötőm virággal,

Először halkan, szinte bátortalanul hangzik, majd pajkos vidáman:

Nem törődöm én az egész világgal, Felfordulhat ez a világ ..."

— Ej Julcsa, *de nagy jókedved van 1 szól oda neki Kaszás Mártonná fiatal menyecske, lassudán tölegyene- sítve derekát a munkából.

— Jobb kedvük lehetne ám kend- teknek 1 — feleli vissza Kiss Julcsa.

— Dejszen könnyű neki a nótá- zás, — mondja hamiskás nevetéssel egy másik leány.

— Mán mér’ vóna könnyebb ?

— Neked köllene jobban tudni.

Julcsa vállat von és durcásan hátat fordítva, folytatja a marokszedést. Hanem a nóta nem csendül föl többet. Csak a kasza pengése hallatszik a rónán, meg a rendre hulló kalászok halk zizegése. Mért oly szótalan csöndes ez a máskülönben nótás- kedvű, beszédes ajkú aratónép ? Nem a hőség miatt. Volt mindig része elég napsütésben a föld szorgalmas fiainak, megszokták ők régen. Más itt a baj. Valami ellenséges indulat szállong a levegőben. Szállong-terjeng észrevétlen, alattomban belopódzik az emberek szivébe, hogy gyökeret verjen mindennél mérgesebb csirája az elégedetlenségnek.

Ezalatt messzi-messziről, ahol a város elmosódó körvonalai látszanak, idehallik a harangszó. Dél van. A táradt kezű munkások egyik a másik után teszi le kaszáját, megtörülgetve verejtéktől gyöngyöző homlokukat;

míg az asszonyok elsietnek a kazalok aljába rejtett ebéd után. Ki vékában, sokan csak egy kendőbe bu- gyoláltan viszik a hitestársuknak.

Ebéd idején könnyebben megered a szóbeszéd is. ,

— Holnap nem jövünk munkába, — mondják többen egymásnak.

A legöregebb arató, az István bácsi, komor ráncokba vonja a homlokát.

— Rossz a termés.

— Hát bizony hitványabb se lehetne I — bólintgatnak rá a meggyőződés hangján.

— Holnap nem dolgozunk. Kevés a munkabér. Aki akar, maradjon, aki nem akar, az eljön velem az urasághoz, megmondani, hogy nem állunk munkába hitvány bér fejében.

Tetszésszerű moraj las volt a felelet István bácsi eme szavaira. íme kiszabadultak a féken tartott indulatok. Elfogyasztván a szerény ebédet, melynek máskor oly jól eső ízét most az elégedetlenség tette keserűvé, — újra megfogják a kasza nyelét. Immel-ámmal megy a munka, de annál hangosabban. Mintha ezer apró, láthatatlan ördög diktálná füleikbe, —- szidják a munkaadó földesurat, hogy igy megdolgoztatja a népet. Bezzeg az nem jut eszébe senkinek, hogy máskor is éppen annyi bért kaptak, mégis szívesen végeztek több munkát. Dehát változik a világ sorja 1

Már benne vagyunk a délutánban, mikor is lassankint enyhül a hőség; a közelgő estidő előreküldi enyhét adó langy fuvalmát. Távoli zörgés, sűrű porfelhő jelzi egy kocsi Közeledését, végül tisztán kivehető a könnyüvérű nemes paripák ficánko- lása is. j

— Jön az uraság 1 — ' /

Egyszerre megáll a munka/ mint

mikor valamely része elromlik egy gépnek. Az emberek ökölbe szorítják a kezüket, most.. . most.. . Átt van a legjobb alkalom előállni a/mondani- valóval — gondolja István bácsi és már köszörüli erősen a tejrkát, hogy a dikciót minél ékesebben adhassa elő.

Éles sikoltás vegyül a kocsi düböj^ gésébe. A munkások a hang iranyaba sietnek. Józsi, az István bácsi legényfia belevágott csontig a lábszárába; a búzára dőlve jajgat szívtépően.

Már a kocsiról látta az uraság a népcsődületet és a jajgatást:

— Mi baj történt ?

Feleletre se várva intézkedik, hogy a Józsi gyereket emeljék kocsijába. Csak gyorsan, gyorsan ! Majd én beviszem a doktorhoz, addig maga