Harangszó, 1911-1912
1912-08-04 / 30. szám
242. Harangszó. 1912. augusztus 4. püspöke és papja a gyermeknek, miközben az evangéliommal ismerteti meg; aki a másikát evangéliomra oktatja, az valóságosan apostola és püspöke annak. Ez a legeslegelső, legeslegdrágább munka, mert Isten mit sem hagy szívesebben, mint lelkeket megváltani. Nagy komolysággal int Luther a serdülő ifjúsággal való bánásmódban a megbotránkoztatástól; így szól: „Tapasztalásból tudjuk, hogy az ifjúság olyan, mint a tapló, mértéken felül megkapja, ami gonosz és botrányos. Mennybéli Isten, néked panaszlom I Akad tiz-tizenkétéves gyerek és lányka, kik szörnyű átkokkal tudnak átkozódni, szavaikban szemérmetlenek és gorombák. Kitől tanulják ezt ? Senki mástól, mint azoktól, kiknek ilyesmitől óvni kellett volna őket, az apától és anyától és az Istentől elfordult cselédségtől. Ilyesmi sokkal könnyebben jut be az ifjú népségbe és sokkal inkább ragad meg náluk, mint a Miatyánk. És ezt az a régi gonosz tapló, a megromlott természet míveli, melj' bennünk rekedt. Ezért kell az ifjú nép körében elővi- gyázóbbnak lenni, nem szabad mindent kibeszélni és megtenni, amit az ember különben mond és cselekszik.“ A büntetésre vonatkozólag így szól; „Mivelhogy a gyerekek nagyon is hajlandók ártalmas és csalafinta dolgokat művelni, azért meg kell őket büntetni, különösen ha csalni és lopni tanulnak. Mindazonáltal a büntetésben is mértéket kell tartani. Engem szüleim igen kordában tartottak, úgy hogy ezért félénk is lettem. Egyszer anyám valami hitvány dióért úgy megvesszőzött, hogy vér serkedzett testemen, és az ő komolyságuk és a szigorú élet, mellyel engem vezettek, volt oka annak, hogy kolostorba kerültem szerzetesnek. De ők szivük szerint jónak gondolták azt. Büntessünk tehát, de ott legyen a vessző mellett az alma is. Gonosz dolog, ha a szülő kemény büntetése miatt a gyerek búnak adja fejét, vagy a diák mesterének ellensége lesz. Meg kell büntetni a gyereket, de hasonlókép szeretni is kell.“ Fordította: Endreffy János. Az örökség. (Elbeszélés.) ■— Irta : Albert József. — Szegény vándorlónak nincs sehol hazája, Mint hab a tört ágat, a sors úgy dobálja; Szegény letörött ág I Néha szinte büszke, Hogy sorsa a törzstől olyan messze űzte : „Egy olló, egy gyűszű ! — nincs apám, se anyám, — Ahol jónak látom, ott ütöm fel tanyám !“ Hiszen üti, amig győzi egészséggel, De ha kidől, mehet istennek hírével, S mert falun jobb szívvel van a nép megáldva, Szegény szabólegény a falvakat járja. Igazit, foldozgat, s hol az est eléri, Csűrben, eresz alatt fekvőhely a béri. De egy reggel nem bír a talpára állni: Ha pogány volna is, bűn vón’ elbocsátni ! A szegény Csordásék beviszik a házba, Lefektetik szépen puhán vetett ágyba, Julcsa, a ház gyöngye, lesz az ápolója, Úgy vigyáz rá, mintha édes bátyja volna. Lábbadoz a beteg, de csak nem eresztik, Csak nem kívánhatják ő kegyelme vesztit; Mikor meg felépül, most már az ő gondja, Hogy e nagy tartozás a lelkét ne nyomja, Igazít, foldozgat s jólelkü szomszédok, Ellátják dologgal: maradni elég ok. Van még nagyobb ok is. Akár a mesében, Egymásba szeret a két fiatal szépen; Messze Csehországból jön a keresztlevél, És a két szerelmes szüretre összekél. Egy olló, egy gyűszű ! De mint egy kiskirály, Eltartja a nejét holtig Paczek Mihály. Nagy cimer hirdeti, hogy ez az ő neve, De már a népnek csak Peczek szabó leve, S mert kerékbetörte a szép magyar nyelvet, Az ő hű Julosája, ha véle enyelgett, „Az én Misom“, soha másképen nem hitta; Nem illett, de hát egy asszonynyal ki bírna! ? Máskép gyöngyfeleség, nem dicsekvésképen, A mondó, nincs párja az egész vidéken ! Dolgos, takarékos, ha kell, sarkára áll, Adósra pincében, padláson rátalál. Csak egy hiányzik a teljes boldogsághoz, Hogy a gólya nem szállt még eddig a házhoz No, de ami késik, még azért nem múlik, Csak vissza kell menni példáért a múltig : Hát a vén Ábrahám, rreg az öreg Sára ? 1 A derék Izsákot 'már senkisem várta. Egy angyal . . . azaz hogy a sok cigányasszony Jósolgat: „Ha nem most, a jövő tavaszon!“ Éltek, éldegéltek . . . Hát Uram s Istenem I Nagy pecsétes levél jő egy szép reggelen, Paczek Mihálynak szól. Olvassa, kipirúl, Lesi, várja a szót Julcsa az ajkirúl, — De csak nagyot kurjant s mint ki eszét veszti, A szép „póza bucskit“ táncolni elkezdi. Mi van a levélben, kipattantja végre : Messze Csehországban meghalt a nagynénje, Egy zsugori aggszűz, Isten nyugasztalja ! Mindenét ő rá meg az öccsére hagyta; Az öccse is szabó, nem látta tíz éve, Azt se tudja, hol van, s hogy vájjon rnég él-e. Hire fut csakhamar a nagy szerencsének, Kínálva kínálják az útiköltséget; Útra kél „Paczek itr“, két hétig odajár, Otthon az „asszonyság“ nehezen várja már, Mindenki sok ezret, tíz-húszat emleget, S mindenki hozzátold még egy pár ezeret. No, a sok ezerből nem lett ugyan semmi, Az egész örökség úgy másfélezernyi, Mert az öccs is ott volt, megosztoztak szépen : De mi mindent lehet szerezni e pénzen I Tehenet az ólba, hízót a hidasra, S segédet állíthat, hogyha kedve tartja. Van esze, nincs szükség kenyérpusztítóra ! Dolgát hát tovább is csak egymaga rójja, Gyűjtöget, kuporgat s úgy elgyötri magát, Mint aki pár fillért csak hébe-hóba lát; Aggódó hitvesét avval nyugtatja meg: Legyen miből élni, ha nyugalomba megy. Olyik embert csőstül éri a szerencse : Csak betoppan hozzá az öccse egy este, Szakála torzonborz, felpuffadt az arca, — A szeszes itallal lehetett sok harca ! — Alig bír megállni most is maga lábán: „Eljöttem meghalni hozzád, kedves bátyám !“ „Semhogy kórházakban nyomjak rideg ágyat, Meghúzódom inkább, gondoltam, itt nálad, Te vagy az egyetlen világos rokonom, Hát a vagyonomat inkább neked hagyom; Ezer forint nagy pénz, őrizd meg e könyvet, S a koporsómra majd ne sajnálj pár könnyet 1“ Elérzékenyült a bátyja, Paczek Mihály, Vánkost tesz a székre, helyet is úgy kínál, A jó Julis asszony magát csak elsírja: Kisebbik urának megásva a sírja, Minek is hazudnék, hisz annyi a pénze, Még urihelyen is befogadnák érte ! Csakhogy egy beteggel szép csinyján kell bánni I Ennie, innia, nem mindegy: akármi, S hozzá ez egy olyan különös betegség : Végkép elgyöngíti a szenvedő testét, De a gyomra, torka roppant egészséges, Evésben, ivásban csoda, mire képes. Hogy erőre kapjon, maga ír rendelvényt: Paprikás szalonna járja reggelenként, O szilvóriumból két három pohárka, Ebédre becsinált meg rostélyos várja, Jó fehér neszmélyi kívánatos mellé, Este a szegszárdit már jobban kedvéllé. Bátyja ugyan doktort, patikát emleget: Kár a pénzért 1 Mindezt próbálta eleget. Hiába, a halált nem lehet megcsalni! Hagyják Paczek Janót nyugodtan meghalni 1 De, azt vette észre, nem gondol úgy rája, Ha egy-két jó szivart elszíhat napjába'. S üldögél naphosszat puha karosszékbe’, Hogy izzad a másik, sóhajtgatva nézte, Majd el-eivánszorog kínnal a kocsmába, Halálos nagy baját végig magyarázza : No, hanem legalább úri á teszi bátyját I S míg emezt irigylik, őt magát sajnálják. Szegény Paczek Mihály féradoz napestig, Gondban fői a lelke, kór emészti testit, Enni se tud, ha a nagy tékozlást látja, Váltig sopánkodik hű élete párja : Dobják vissza, hisz csak vesztükre van a pénz! „Jaj 1 A szép örökség akkor majd oda vész !“ Hát csak emelgeti a nehéz vasalót, Tovább is tömi a jó étvágyú Janót, S miközben nyájasan mosolyog reája, Uram bocsá’ 1 szinte halálát kívánja; De míg maga lefogy, mint egy téli veréb, Ez, a „panaszostól“ kövérebb, mint elébb. Agyba dönti a gond szegény Paczek Mihályt, Rajta teljesül be, amit másnak kívánt, Elhervad, elaszik, csak a csontja, bori, De még akkor is a könyvecskéjét őrzi, És mikor a lélek elszállott belőle, Elvenni ketten is alig birták tőle. Sir-rí Julis asszony : még olyan fiatal I Az ő boldogságát fedi e ravatal 1 A beteg testvér is zokog keservesen : Hogy túléli bátyját, nem hitte vón’ soh'sem I
