Harangszó, 1911-1912
1912-07-21 / 29. szám
1912. július 21. HARANGSZÓ 235. tette a papok kérelmét. Mihelyt a kardot pihentethette: kezébe vette a bibliát. Tanította a híveket, a csüg- gedőket buzditotta a szabadság napja eljövetelének reményével, vigasztalta a kishitüeket. De a Pozsonyból jött rossz hírek épen nem táplálták a reményt. A március 5-én megjelent két papot a legsúlyosabb bántalmakkal illették. Miután állhatatosan viselték magukat, mindkettőre kimondották a halálos ítéletet. Ezeket hallván, a vásonkeőiek alázatos kérelmet küldöttek Bécsbe, hogy bocsássák szabadon ártatlan lelkészeiket, de hiába volt minden. Zolnait Alistáli K. György és Miskolczy Mihály református lelkészekkel bilincselték össze s oly kegyetlen kínzásoknak vetették alá, hogy május 10.-én lemondott hivataláról. Zolnai lemondásának hírét a Bécs- ből Pozsonyon át hazatérő Zichytől hallották meg a vásonkeőiek. Ursziny éppen portyázásból tért haza csapatával. Pihenni akart, mikor jó barátja, egy uradalmi tiszt lépett szobájába. A köszöntés után mindjárt jelentette neki a szomorú hírt, a pap lemondását. Választ sem várt, hanem így folytatta: — „Ugyan mondd csak Kristóf, nem untad még meg a németért való verekedést ? Vagy tán még Lipóttól vársz valami jót ? Pedig ugyancsak meggyőződhettél volna már arról, hogy a király kegye se hazád népe, se hited nyája felé mosolyogni nem fog soha. Gondolj csak Nádasdy, Zrínyi és Frangepán halálára. Mind azért haltak meg, mert jó magyarok voltak 1 Most meg vallásod legjobbjait hurcolják tömiöcbe. Hadd ott a trón hideg árnyékát, állj a török szolgálatába; az se nagyobb ellensége népednek, mint a német, hitedért meg legalább nem üldöz. Hidd el, jobban megbecsülnék ott benned a jó vitézt.“ Ursziny szótlanul nézett maga elé. Szivében a reménykedés helyét mérhetetlen keserűség foglalta el. Ismerte Zolnait, tudta, hogy rettentő dolgoknak kellett történniök, míg az hivataláról lemondott. Hosszú percek teltek el. végre csöndesen így szólt: „az Ur még mindeneket jóra fordíthat I“ A vár katonaságában is nagy volt az elégedetlenség. A pihenés idejében heverő, beszélgető vitézek keserűen táigyalták papjuk sorsát, vallásuk üldözését. De Ursziny mindegyre ott termett s a király iránti hűségre buzdította őket. „Ne féljetek, — így ■ szólt — a hűséges szolgálat előbb, vagy utóbb elveszi jutalmát.“ És a kitartás borostyánt aratott. Ez időben a kővágóőrsi pasa nyugtalanította a Bakony vidékét. A szpá- hik (török lovasok) majd egyik, majd a másik községre rontottak reá ; raboltak, dúltak mindenütt. Ilyenkor a megtámadott vidéki lakosság Vásonkeő falai között talált menedéket. Rég szerette volna a pasa Váson- keőt is hatalmába keríteni, de tudta, hogy az ágyukkal erősen megrakott várat életveszedelem nélkül bajos megközelíteni, meg azután a vitézek kardja is éles volt ahhoz, hogy a török nagyon közel kívánkozzék a várhoz. Mikor a pasa hallotta a vásonkeői dolgokat, azt hitte, elérkezett az ideje, hogy a várat szép szerével kerítse hatalmába. Barátságos hangú levéllel követet küldött Urszinyhez s felajánlotta Lipót ellen kardját s baráti jobbját. t A következő félórában vitték a várnagy izenetét. Köszöni a török barátságot, de nem kér belőle. Hanem a kardját ő is felajánlja, egy kis barátságos mérkőzésre. Elfutotta az epe a hatalmas pasát. Hogy mer neki egy kis várnagy ilyen dölyfös választ adni. No megállj csak, kapsz te még erre feleletet I ... A történtek után jó ideig nem látták a török csapatokat a vidéken. A pasa Vásonkeő ellen készült s hogy vitézei harcvágyát felcsigázza: nem bocsátotta ki őket kisebb csatározásokra. Végre megindult Vásonkeő ellen. Hideg decemberi reggel volt. Lomha, sűrű köd feküdte meg a vidéket. A Kaphegy felől nyirkos, hideg téli szél fujdogált s meg-megrázta a vár fölötti bükkfák zuzmarás ágait. Egyszer csak három fegyveres lovas bontakozik ki a ködből. Vágtatva érkeznek. Már messziről kiáltják a toronyőrnek: Fegyverre, fegyverre, jön a török! . .. A kora reggel kémszemlére ment lovasok voltak, kik alig egy mért- földnyire a vártól találkoztak a vár ellen vonuló törökkel. Amennyire a nagy köd miatt kivehették: látták, hogy tekintélyes számmal voltak s ágyukat is vontattak magukkal. Ursziny hamarosan a várudvarra gyűjtötte katonáit s parancsokat osztogatott. A gyalogosok egy részét az őrtorony szakállas ágyúi mellé - rendelte, más részüket a külső várfalak védelmére vezette. Minden lovasát ! nyeregbe parancsolta, maga pedig felfutott a torony csigalépcsőin s nagy vigyázva figyelte, hogyan helyezkedik el az érkező ellenség. Azonközben nagy zajjal, robajjal a vár elé érkezett a török. Zörgött, dübörgőit a sok ágyú, mikor a vár déli kapuja felé húzódó lejtős, köves utón az ellenség leereszkedett. Ursziny különösen azt figyelte meg, mely részen foglal állást a pasa testőreivel együtt, azután visszasietett lovasaihoz. „Ne féljetek fiúk, — kiáltotta, — sokan vannak ugyan a pogányok, de azért nem annyian, hogy meg ne rezzentsük őket I... “ A következő pillanatban megadta a jelt a harc megkezdésére. A torony ágyúi s a falakat védő karabélyosok sortüze nagy pusztítást vittek véghez az ellenfél seregében. De Ursziny ezzel nem elégedett meg. Lóra kapott, kitáratta a várkaput s az Ur nevében I kiáltással mint a villám vágott lovasaival az ellenség közé. Égy pillanat alatt szétszórták a pasát körülvevő tömeget. Mikor ez meginogni látta hadsorait, futásra vette a dolgot. Ezzel azután az egész tábor felbomlott. Kristóf néhány vitézével együtt a pasa után vetette magát s rövid üldözés után utolérte, lefegyverezte s a várba vitte. A pasával együtt többen fogságba estek, ezenkívül nagy mennyiségű fegyvert hagytak hátra a menekülők összes ágyúikkal együtt. A pasát az ütközet utáni napon erős őrizettel Bécsbe küldötte Ursziny, hol akkor Zichy, a főkapitány is tartózkodott. Zichy örömmel és büszkén jelentette az ő lutheránus várnagyának hőstettét a királynak. A király is megörült s elhatározta, hogy illően megjutalmazza azt a hős várnagyot, ki oly sok diadallal gazdagította az uralkodó fegyverének dicső-égét. „Kinevezem rendes hadseregembe I... — mondotta a király. Elhagyott váramból jöjjön nagyobb helyre. Megérdemli I...“ Nosza ment a staféta Vásonkeő várába, de csakhamar vissza is jött Vásonkeő várából. Alázatos Írást hozott Ursziny várnagy uramtól, a felséges király hűséges szo'gájától. Térden- állva is megköszöni a király nagy gráciáját, mégis inkább marad ő törö- köc-verő várnagy Vásonkeő várában, mint paszomántos ruháju előkelő tiszt a király udvarában. Hanem ha a király kegyelme jutalmat keres számára, úgy elmondja szíve óhajtását. Vásonkeő népének adjon vallásszabadságot. Hirdethessék az igét, olvashassák a bibliát, imádhassák az ő hitük szerint
