Harangszó, 1911-1912

1912-07-21 / 29. szám

236.

HARANGSZÓ.

1912. július 21.

az Istent. Azután meg van egy szegény kálomista papjuk, — Tolnai István a neve, — ártatlanul senyved a rabságban. Bocsáttassa a király ő felsége haza a pátriájába, és akkor megvan jutalmazva a trón alázatos szolgája, Ursziny Kristóf, Vásonkeő vitézlő várnagya.

Lipótnak nem igen tetszett a dolog. A tanácsadó jezsuiták homloka is re- dőkbe szaladt egy pillanat alatt. De azután eszébe jutott a királynak, hogy egyszer már ilyesmit kért tőle Ursziny. Azóta még egy pap fejét is hozzákérte. Megijedt, hogy elfog még egy pasát s akkor még valamivel megtoldja kérését. Hát inkább most teljesítette. 1675. január hó 13-án aláírta a szabadságlevelet, melyben úgy az ágostai, mint a helvét hitvallású evangélikus vitézeknek megadta a szabad vallásgyakorlatot. Ugyanaznap ütött a szabadulás órája Tolnai István, a rab helvét hitvallású prédikátor számára is, ki visszatért gyülekezetéhez.

Micsoda találkozás volt az I Ott volt az egész község, a vár minden népe. Átölelte egymást a két ember és sírt mindenki. Azután Ursziny a kezébe adta Tolnainak a bibliát, most ismét igazi prédikátor hirdetheti az Isten igéjét I... És imádkozott, ünnepelt az egész vár. Mindenki érezte, hogy Ursziny nemcsak a törököt verte le, hanem egy még hatalmasabb ellenséget is I

Nehéz, dicsőségteljes idők után századok teltek el. Azóta sok minden megváltozott. Vásonkeőből Nagyvázsony lett, a vár nagy részéből romhalmaz, melynek törmelékéből egy- egy rozsdás ágyúgolyót fordítanak elő a játszó gyermekek. A rég letűnt idők dicsőségét csak egy-két bástyafal s a hatalmas négyszög alakú csonka torony hirdeti.

A kisded evangélikus gyülekezet levéltárában pedig fakó, latinnyelvü, I. Lipót aláírásával ellátott szabadságlevél szól a késő utódoknak arról, mennyit kellett szenvedniük az ősöknek, mig megengedte nekik a fejedelmi kegy, hogy lélekben és igazságban imádhassák az Urat!

Bűnbánat.

Mennybéli szent Isten, Kísprtetbe estem ; Tévedezésemet Százszor megkönnyeztem,

Se napom, se éjem; Álmomban és ébren

Bűnöm, mint egy rabló,

Odaáll elébem.

Az én nyugodalmam Oda van, oda van I Tán föl sem lelem már,

Csak majd a síromban.

Én édes Istenem,

Hová hajtsam fejem,

Ahol nem égetné A kínzó gyötrelem ?

A vallás ölére,

Puha kebelére,

Mint gyermek, anyjának Örök-hű szívére.

Jöjjetek énhozzám!

Friss balzsamot hozván,

(gy szól a Megváltó,

S fölvidul az orcám,

Biztat nyájas szóval,

Drágalátos jóval,

És oszlik kétségem,

És szűnik a sóhaj.

Ösvényemen látok Derengő világot,

És szívemben érzek Egy titkos szent lángot.

Óh. új élet fénye,

Óh, öröm reménye:

E szívbe üdvöddel Óh térj be, óh térj be I

És áldjad Istent, lelkem,

Mit nem érdemeltem :

E nagy boldogságért,

Örökké, szünetleni Ámen.

5ÁNTHA KAROD?.

Egyszer és most.

Jung R. misszionárius, ki hosszú időn keresztül működött a kanadai indiánusok fvörösbőrüek) közt, beszéli a következőket »Indiánusok között“ című könyvében (II, 120), mely szemünk elé tárja, mily áldásos a pogányok között a missziói munkálkodás.

Kézzelfoghatóan érezte meg az in- diánus női nem a keresztyén vallás áldását. A pogányság idejében szinte hihetetlen durva, embertelen bánásmódban és megvetésben részesültek az asszonyok. Nem egy esetnek voltam tanúja. — Egyszer láttam, amint egy sugár indiánus tanyájára tért; puska a vállán. Megpillantotta a feleségét, ki éppen fát hasogatott. „Kelj I fel, te kutya asszony, — rivalt rá —

menj ezen a nyomon s megtalálod a szarvast, mit lőttem; hazahozod s megkészíted.“ Hogy parancsa hatásosabb legyen, egy hatalmas dorongot vágott feléje, mely szétloccsantotta volna fejét, ha idejekorán ki nem kerüli. Az asszony elsietett, s kis idő múlva már hozta hátán a hatalmas szarvast. Aztán elővette skalbkésé( s azon volt, hogy lenyúzza a szarvast, egy darabot lemessen, megfőzze s ura elé tegye. Az meg meghívta rá egy csomó barátját, kik el is jöttek, szépen letelepedtek s hozzáláttak a lakmározáshoz. Az asz- szony félreült a gyerekekhez. Mikor aztán hússal jóllaktak, levágták a csontokról a javát s az asszonyoknak dobálták; közben majdnem halálra nevették magukat azon, mint viaskodnak az asszonyok a kutyákkal a csontokért. — Ez volt a pogányság, amit először láttam. Óh, hányszor kellett összeszorítanom ajkamat, fékeznem nyelvemet, s így fohászkodnom: „Uram, adj türelmet, hogy most hallgathassak s helyesen szólhassak, ha eljött ideje.“ Jaj volt annak az asszonynak, ki meg mert öregedni s beteg mert lenni. Ez éppen annyi, mintha bűntényt követne el. — Egyszer egy faluba érkeztem, hol egy szálas főnök, névszerint Mukuvuszu lakott. Adtam neki egy pakli dohányt, mert ez a legbiztosabb eszköz arra, hogy az indiánust beszédessé tegye. Éppen úgy szeretik a dohányt, mint az arabok a sót. Kész is volt Mukuvuszu rögtön velem egy sétára. A falu előtt láttam egy hamudombot. „Mi ez ?“ kérdeztem tőle. „Itt égettem hamuvá az anyámat“ — felelte.

— Miféle betegségben halt meg az anyád ?

— Kötél által.

— Hogy érted ezt, — kérdeztem megütközve, ő erre így felelt: „Nem tudott már se tengeri nyulat fogni, se halászni. Mit csináljak ilyen öreg asszonnyal ? Nem akartam véle magam tovább terhelni, Így hát a minap hurkot vetettem a nyakába s megfojtottam. Hogy pedig a szelleme ne kisértgessen, hulláját hamuvá égettem.“ Még dicsekedett vele, hogy tulajdon édes anyját megölte.

Azóta az evangéliom prédikálása által sok minden jobbra fordult.

Egy esztendővel ezelőtt, január utolsó napjaiban (a könyvet 1897-ben írtam) az összes törzseket meglátogattam ; több ezer mérföldet utaztunk s számtalan templomban tartottunk istentiszteletet. A templomok elég