Harangszó, 1911-1912
1912-07-07 / 28. szám
1912. július 7. HARANGSZÓ. 227 hogy az a könyv csak pap kezébe való, de majd megtudom én ezt a bibliából. Elhatározta, hogy elkéri a lutheránus pap könyvét. Meg is tette és Zolnai készséggel odaadta bibliáját, sőt megjelölte azokat a helyeket is, melyeket különösen át kell olvasnia. Mikor Ursziny visszavitte Zolnai- nak a bibliát, a pap és az ifjú hosz- szasan elbeszélgettek. Szó esett Kristóf külföldi útjáról. Zolnai világot járt ember volt. Sok érdekeset tudott mondani. Beszélt Wittenbergről, annak tanárairól, az ott összesereglő magyar diákokról. Kristóf érdeklődéssel hallgatta, s megígérte, hogy ő is meglátogatja azt a helyet. Ezután még többször megjelent az ev. templomban Ursziny, de most már nem kíváncsiságból, misét, ceremóniát látni, hanem igehirdetést hallani. Pápista templomba úgy sem mehetett volna. Vásonkeőn 1526— 1726 ig nem volt gyülekezet, a plébános pedig csak igen ritkán jött ki Veszprémből. Komoly készülődésben telt-mult a tél. Az 1668. év tavaszán megindult Ursziny külföldi útjára. Tulajdonképpen más egyetemre készült, de mikor utazásra került a sor, oly ellenállhatlan vágy vonzotta Wittenberg felé, hogy oda vette útját. A jezsuita atyák után oly tudósokat akart megismerni, kik az evangélikus hit követőinek vallják magukat. Noha Zolnai beszédei nagy hatást tettek reá s vakhitét a biblia megingatta, mikor Wittenbergbe ért még katholikus volt. Wittenbergben nagy szorgalommal tanult s figyelemmel hallgatta az előadásokat. Éles esze, ítélőképessége csakhamar felismerte, hogy a jezsuiták és a wittenbergi tudós tanárok tanítása között melyik az igazi. 1671-ben ama szent meggyőződéssel tért vissza Kristóf Vá^on- keőre, hogy lelkének, életének örökkévaló kincset talált az evangélikus vallásban. Az 1671. év volt ama leggyászosabb évtized kezdete, mely úgy hazánk, mint egyházunk jobbjaira annyi nehéz szenvedéseket zúdított. Váson- keő népe is kivette részét a szenvedésből. Két ellenség kétfelől gyötörte. Egyrészt a balatonvidéki török hadak zaklatták, másrészt a vidék pápista papjainak gyűlölködése miatt kellett sokat szenvednie vallásáért. Kristóf megérkeztekor szomorúan látta a siralmas állapotokat s elhatározta, hogy tőle telhetőleg segít ezeken. Gyorsan megtalálta a módot is, hogyan. Bár nem készült katonának: a végvári vitézek közé vétette fel magát. Miként a végvárak őrserege általában, úgy a vásonkeői váré is kétféle katonaságból, könnyű fegyverzetű lovasokból s gyalogos hajdúkból, más néven: talpasokból állott. Urszinyt a lovasok közé osztották be. A lovas csapatok, ha a vár környékén nem mutatkozott török, a vidéken portyázgattak. Néhány hónap múlva, egy ilyen portyázás alkalmával a csatározó várnagy is elesett. Ursziny azonban olyan emberül forgatta a kardot, hogy vitéz Zichy Pál uram, a vár parancsolója és főfő kapitánya várnaggyá nevezte ki. De ezenkívül is szerette volna valamivel megjutalmazni a derék vitézt, azért maga elé idézte. „Válaszd ki jutalmadat magad I Menj fegyvertáramba, s a törökmivű acélpengék, aranyos pikkelyü páncélingek közül vedd a legszebbet. Legyen a tied 1... Ursziny a fejét csóválta. „Nem a kard, hanem a kar teszi 1... “ „Hát akkor vedd azt a telivér paripát, mit múltkor portyázáskor szereztem 1 “ „Nem, vitéz kapitányom!... Maradjon a tied 1... De ha mindenáron jutalmazni akarsz, úgy tégy valamit, hogy Vásonkeő lutheránus és kálvinista népe óvassék meg a sok zaklatástól. Ezt tedd uram, és én érdemen felül jutalmazva érzem magamat.* Felhő suhant át Zichy Pál arcán. Szerette ugyan a protestánsokat, hisz ezekből állott az őrség. Ezek védelmezték meg birtokát, nem egyszer — életét. De tudta, hogy ki a király s érezte, hogy még nem termett olyan nagy érdem, melynek ez lett volna a jutalma. De azért megpróbálta. Csakhamar megjött a felelet. Ostyába pakolták a keserű orvosságot. Megdicsérték a végvár vitéz seregét, de hozzátették, hogy a király teljes gráciáját csak akkor nyerik el, ha az igaz hittől elfordult eretnek tábort befordítják az üdvözítő akolba. ^z Ursziny arcáról rásuhant a felhő a katonák arcára. De a várnagy keményen rájuk szólt: — „kegyelmetek pedig nem csak egy embert, hanem a hazát szolgálják 1“... És jutalom nélkül is tovább szolgálták a hazát! (Folytatjuk.) Vallás, Te vagy . . . Vallás, Te vagy édes anyám, Ne hagyj el, ha baj jő reám! Emeld Istenhez szivemet, Megtartva benne hitemet 1 Te légy nekem útmutatóm . . . Bizton járjon élethajóm, Hogy kerüljem szirtjét bűnnek, Kételyeim így megszűnnek. Te, ha velem lész, megnyugszom... Bár szenvedés legyen jussom; Végre nyerem üdvkoronám, És mennyei dicső hazám. Gindli István. Kisgazdáink és a cselédkérdés. Irta: M. Nagy Bálint. Ennek a kis cikknek megírására egy velem megtörtént eset késztetett. Kedves ismerősök jártak nálam s hogyan-hogyse, a mi községünkben fogadtak cselédet. Derék, jóravaló úri emberek voltak, örültem, hogy hozzájuk kerül egyik hívünk lánya. Igen ám, de mi történt ?... Elérkezett az indulás ideje, s a leány csak nem jött. Kérdeztettük, hivattuk, de akkor sem jött. Végre azt mondta az apja, hogy nem ereszti el, mert nem szolgálónak nevelte a lányát. Óh, én megértem, megbecsülöm a szülők féltő aggódását, mellyel magukhoz láncolják a gyermeket. De ezt a kifogást nem tudtam helyeselni. Félreértést, tájékozatlanságot, sőt elmaradottságot találtam benne. Kérdem minden elfogulatlan embertől, nem szolgálunk-e mindnyájan ? Nem szolgál-e a járásbiró, szolgabiró, alispán, főispán, a miniszter ? nem szolgál-e a tanító, a pap a püspök ? Dehogynem, mindnyájan szolgálunk. Hiszen már az Üdvözítő megmondta, hogy „aki köztetek első akar lenni, legyen a többinek szolgája.“ Hát az a kenyér, melyet szolgálatunkkal keresünk, olyan keserű, olyan lealázó, olyan becstelen? Ne felejtsük, hogy tisztességes munkával kiérdemeljük és megszenteljük a mindennapi kenyeret. Avagy, az egész társadalom nem arra törekszik-e, hogy az ingyenélők, a naplopók, a dologtalanok osztályát apassza ? Nem karolja-e fel az elhagyott, züllésnek indult gyermekek ügyét hogy belőlük tisztességes, munkás embereket neveljen? Nem régiben olvastam, hogy az Egyesült-Államoknak volt elnöke Rose- velt, aki olyan magas polcon állott, mint nálunk egy király, a fiát beadta egy nagy szőnyegkereskedőhöz inas-
