Harangszó, 1911-1912

1912-07-07 / 28. szám

226.

lést, mely közel 5000 embert hozott össze az ország minden vidékéről. Áz ülést Darányi Ignác volt miniszter nyitotta meg. Majd különböző előadások következtek. Bernát István arról beszélt, hogy a mezőgazdasági termelést kell védelmezni, mert ez Magyarország főereje. Meskó Pál a nemzeti földbirtokpolitikáról mondott beszédet. Az állam kötelességeire mutatott rá.

Legyen gondja rá, hogy itt birtokot csak az szerezhessen, a kinek vére a mi vérünkből, húsa a mi husiinkból való. A magyar uralom fön- tartását a birtokforgalom irányításával, okszerű telepítéssel támogassa. A földvételnél biztosítsanak elsőbbséget a kisgazdáknak. Tegyék lehetetlenné, hogy a parcellázásoknál a népet kizsákmányolják.

Óvári Ferenc dr. országgyűlési képviselő a gazda jövedelmének fokozásáról és a mezőgazdasági termények értékesítéséről szólott. A gazda eddig csak a termeléshez értett, mondotta, az értékesítéshez nem. De ezen az állapoton a szövetkezeti eszme nagyot változtatott. Az áruértékesítést szervezni kell. Értékesítő középpontokat kell felállítani. A kisfogyasztók és kistermelők érdekében sürgette a gazdasági postacsomag intézményét.

Mindegyik előadást nagy lelkesedéssel hallgatták végig, s a gyűlés el is határozta, hogy felterjesztéseket intéz a miniszterhez. Gyűlés után következett az ebéd. Ötven darab negyven méter hosszú asztalnál négyezerötszáz embert látott vendégül a Balatoni Szövetség. Két halászmester felügyelete alatt húsz balatoni halászlegény forgatta tűzön a nyársonsült fogast és süllőt. Asztalra került háromezer üveg bor, ugyanannyi ásványvíz s elfogyott tizennyolcezer pogácsa. A cigány húzta a szárazfát, volt jókedv, lelkesedés. Csak azután legyen a sok szép tervnek eredménye is, hogy igazán erősebbé, boldogabbá tegye magyar népünk erős oszlopát: a magyar gazdaközönséget.

A vásonkeöi protestánsok vallás- szabadsága.

Elbeszélés I. Lipót korából.

Irta: Zsiray Lajos.

I.

Szép, verőfényes őszi reggel volt. Ünnepi csend töltötte be a vásonkeöi *

Haéangszó.

várat. Egy-két vitéz sietett még ki a négyszögletű vártorony kapuja alól s néhány megkésett vidéki nemes jött be a vár főkapuján; mindnyájan a vár északi oldalán épült evangélikus templom felé tartottak. Miután a lelkész is belépett a templomba az ünnepi csendet áhitatos ének hangjai törték meg, melyeknek zúgásából következtetni lehetett, hogy odabent a hivek nagy serege énekel.

A vár alatti völgyben végighúzódó utón két ifjú állott, figyelmesen hallgatva a hozzájuk szálló éneket.

Ugyan mi történhetik ott a várban Kristóf? — szólal meg az egyik — tudtommal ma se vasárnap, se más ünnep nincsen.

— Nem tudom, — felel a kérdezett — de a cselédségtől hallottam, hogy ezek a hitujítók ünnepre készülnek. Tán épen ma van a napja.

— Meglehet, hisz ezektől a lutheránusoktól az is kitelik, hogy az ünnepek rendjét megváltoztatják. Hej Kristóf! ha most feltámadna Kinizsi: alighanem kitenné ezt a népet hajdani várából I Úgy tudom, igen buzgó pápista lett öreg korára a törökverő harcosból, sok javával éltek a környékbeli vörös barátok.

— Ne bántsuk pajtás Kinizsit 1 Hadd nyugodjék amott a hegyoldalban, eleget verekedett ő az ellenséggel ; majd elvégezem én ő helyette ezt, csak valamikor apám állását elfoglaljam. Eddig is eleget hallottak tőlem a lutheránus jobbágyok. A hol csak tehetem, borsot török az orruk alá. Nem azért tanultam a jézustársasági atyáknál, hogy tűrni tudjam ezt a rebellis népet.

— Én keveset gondolok velük — mond a másik — de jól teszed, ha nem szíveled hited elleneit. No most Isten veled Kristóf, én hazafelé tartok.

— Én pedig — okosabb dolgom nem lévén — megnézem, ugyan hogy megy az a „lutheránus mise?“ Tán azért még nem jutok a pokolba.

Ursziny Kristóf szólt igy a váson- keői Zichy grófok tiszttartójának fia, ki nemrég került haza a jezsuiták bécsi kollégiumából. Mint gyermek, mint ifjú sokat hallott tanítóitól a lutheránusokról, de csak rosszat mondottak róluk. Gyűlölte is őket bár azt sem tudta mit hisznek, mit tanítanak, készpénznek vette, amit a jezsuiták mondottak róluk.

Szép jövő állott az ifjú Ursziny előtt. Atyja ugyan semmit nem óhajtott jobban, mint hogy az ő örökébe léphessen fia, mert a vásonkeöi tiszttartó akkor nagy. vidék korlátlan ura

19l2. július 1.

volt, de az ifjú lelkét, ki éles esze s szorgalmával a kollégiumban szép tudományra tett szert, magasabbra emelték vágyai, ő a vásonkeöi tiszttartóságot csak lépcsőnek tekintette. Nem akart a jobbágyokkal bajlódni. A veszprémi comitatus dolgait akarta intézni s onnét az ország vezető emberi közé szeretett volna emelkedni.

Épen külföldi útra készült, hogy a külföld híres egyetemein is bővítse tudományos ismereteit. Onnét majdan visszatérve első céljául tűzte ki, hogy Vásonkeőt vidékével együtt megtisztítja az eretnekektől. De : „Ember — sokszor igen rosszul — tervez, és az Isten — mindig jól — végez.“ Ő gonoszát gondolt szivében a lutheránusok ellen, de az Isten gondolta azt jóra fordítani.

Rossz előítélettel, gőgösen lépett be a „lutheránus misé‘-re. A sokaság közül több szem a prédikációt zavaró, későn érkező felé fordult. Az ének akkorra már elhangzott s Zolnai István belekapott ünnepi prédikációjába. Nagy ünnep volt akkor!

1667. október 31-ikel Hogy sírt Zolnai uram beszédében a magyar protestánsok lelke! Lipót uralmának minden keserű emléke benne rezgeti. Az elnyomatás, az üldözés, a töm- löcök éjszakája, a bujdosók hontalansága I...

De azért nem siránkozott gyönge, asszonyos lélekkel, hanem hálaadó imában köszönte meg az Urnák, hogy bár szenvedve, küzdve, de megérhették a reformáció hajnalhasadásának másfélszázados évfordulóját.

Az Üdvözítő után megemlékezett azokról a legjobbakról, kik diadalra vitték az igazságot. A nagy Lutherről, kil az Ur küldött, hogy szent Fia tudományát megvédelmezze a hamis próféták ellen. Wittenbergről, mint második Bethlehemről, hol a szívekben először született újjá az Ur. Boldog reménnyel irányozta a hívek figyelmét arra az időre, mikor a magyar evang. egyház felett szétoszlanak a vészteljes fellegek s a béke napja mosolyg majd egén.

Az emberek a szemüket törölget- ték. Reszketően indult, de mindig ércesebb lett az utolsó ének. Azután vége volt az istentiszteletnek. A hivők egymásután elhagyták az Ur hajlékát.

Ursziny elsőnek ment ki a templomból. Lelkén nagy érzések vihar- zottak végig. Azon gondolkozott, hogy a jezsuiták tanítása igaz-e, vagy pedig a lutheránus pap prédikációja? No — gondolta magában — a jezsuita atyák ugyan azt mondották,