Harangszó, 1911-1912

1912-06-23 / 27. szám

1912. június 23.

természetesen állandó felügyelet alatt. Megható nézni e szerencsétlenek lázas igyekezetét, bámulatos szorgalmát I A konyhán, hol két borsajtó nagyságú üstben már fői a vacsorára szánt jóillatú étel, 16—17 ékesebb nő hámozza, vagdalja a krumplit. Tisztelettudóan felállanak és üdvözölnek bennünket mindnyájan s ahogy tekintetünk találkozik, csodálkozva állapítom meg, hogy ugyancsak nem lehetne látni egyikükön sem az elmebajnak legcsekélyebb nyomát sem. Csak némelyiküknek zavart mosolya árulja el, hogy beteg lelket takar az egészséges külső. A munkán különben kapva-kap valamennyi s ha már odáig jutott a beteg, hogy dolgozni kíván, úgy a rohamos és tartós javulás már útban van. Némi megkönnyebbüléssel, de mégis meghatva és szomorúan nézem a sürgő-forgó, örömmel és szívesen dolgozó nőket, önkénytelenül is az a gondolat ötlik eszembe, Istenem hány bánatos férj, siró-rívó kis gyermek várja nehéz szívvel haza az édesanyát e nagy kőből épült temetőből ?

A házirend, természetesen a betegség súlyos, vagy kevésbbé súlyos voltához mérten változik. Nyáron 6- kor, télen 7-kor kelnek föl; tél 8-kor reggeliznek, azután kiki munkához fog, mert főelv, hogy lehetőleg mindenki dolgozzék, foglalkozzék valamivel. Déli 12 órakor ebédelnek, azután 2-ig pihenés, 2—4-ig ismét munka, utánna ozsonna, majd séta. Ünnepnapokon a díszteremben gyüle- lekeznek össze és részt vesznek az istentiszteleten, melyet a gyülekezet lelkésze végez. Van tornatér, hol testgyakorlatokat végeznek; színpad, hol könnyen érthető színdarabokat adnak elő a már gyógyultabb betegek, azután szavalnak, énekelnek, zongoráznak. A zenére és szórakoztató előadásra különösen nagy súlyt fektetnek, Jde szigorúan kerülnek minden izgató darabot. Azonkívül a remekszép parkban té'en nyáron napjában többször is sétát tesznek, mert a jó levegő és a természet remek szépségeiben való elmerülés mint a legbiztosabb orvosság szerepel a beteg kedély és az önmagával maghasonlott lélek gyógyulásában.

Ezután már csak az orvosi rendelőszobát, kaszinót és laboratóriumot néztük meg, melyek a modern kor összes jelességeivel és jóízlésre valló berendezésükkel valóban ékeskednek, majd megköszönve a szíves kalauzolást és ismertetést szeretetreméltó vezetőinknek, hazafelé tartottunk, egy '

HARANGSZÓ.

külsőleg nagyon szép, de belül annál szomorúbb helyet hagyva magunk után.

Száz meg száz gondolat tolongott, keringett agyamban, hogy vonatra ültünk. Vájjon micsoda fátumszerű végzés az, mely e szerencsétleneket elzárja a külvilágtól s lelkűket, értelmüket mint sötét ködburok, oly szomorúvá változtatja ? .. Lehet, hogy nagyon sokat valami katasztrófaszerű megrendülés, — családi tragédia, anyagi romlás, túlfeszített munka rántott magával e semmivé vált szomorúságba, de vájjon ugyanannyin nem az írás szavát látjuk-e teljesülni: megbüntetem az apáknak vétkeit harmad és negyediziglen ?...

A tudomány már rég bebizonyította, hogy a kicsapongó, rendetlen életmód, erkölcsi elenség, elpazarolt szellemerő, vagy bárminemű rendellenesség, nemcsak magát a tettest, hanem a nyomába lépő nemzedéket is sújtja ; sokszor nem is a közvetlen utódban mutatkozik a hatás, hanem a harmadik, vagy negyedik nemzedékben s ha az illető tisztességes, becsületes életet élt, csodálkozva keressük és kutatjuk a súlyos bajt előidéző okokat.

Bizony ez épületek homlokzatára is fel lehetne írni: aki nem akarja!!

Nagy feladatok, nagy kötelességek és súlyos felelősség terhel mindannyiunkat. Nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem utódaink, vérbeli leszármazóinkért is, kiknek boldogsága, öröme, sok tekintetben a mi erkölcsi öntudatunk éberségétől függ. S vájjon eltudjuk-e viselni a súlyos felelősség terhét, ama mindeneket megitélő örök bíró előtt, ha ballépésünkkel egy életen keresztül folytatott kicsapongó élettel olyan örökséget hagyunk magunk után, melynek kézzelfogható eredménye oly hátborzongató módon lépett elibénk azon szép, illatos májusi napon.

De ekkor már Halié felé robogott velünk a vonat I...

Nagy István segédlelkész.

Adakozás.

— Irta : Osite Károly. —

Zsófi asszony egy kis telt vászonzacskót húzott elő a fiókos szekrény aljából. Valami vékony zsinór félével volt a szája szorosan bekötve s a kötés fojtra húzódott rajta. Zsófi asszony hiába próbálta körmével, fogával felbontani, sehogy sem tudta.

— Esztikém, keresd elő gyorsan

219

az ollót 1 — szólt a sarokban játszó kis leányához.

— Azonnal, mamácskám, — ugrott föl a csöppség s kihúzta a varrógép fiókját, hol az ollót tartani szokták, de most az egyszer nem volt ott.

— Jé’, nincs itt a helyén, mamám. Hol keressem ?

— Nézd meg a szekrényen is, hátha ott felejtettük; — szólt a mama s még mindig fogát erőltette a felbontással.

— Itt sincs 1 — kiáltotta Esztike.

— Akkor hát nem tudom, hol keressük ? Az a bosszúsága az embernek, hogy ha valamit keres, akkor azt éppen nem találja meg. Hanem amikor nem kell, bezzeg előkerül magától 1 — méltatlankodott Zsófi asz- szony s bosszúságában úgy megrázta a zacskót, hogy a nagy csörgéstől a szobaajtó előtt csipegető kendermagos tyuk ijedtében éktelenül kotkodácsolni kezdett.

— Adta hitvány zacskója, nem akarja kiengedni magából azt a kis pénzt. Pedig ’iszen nem rosszra akarom kiadni. Sőt inkább szent dologra. Hozd csak ide leányom a kést, azzal is tudok segíteni a bajon.

Mire azonban odavitte a kis Esztike a kést, leejtette Zsófi asszony a zacskót a padlóra s kifeslett egyik sarka. Ömlött ki belőle a sok fényes tizfilléres. Alig győzték a kis Esztikével összeszedni.

— Jaj, mamám, de sok pénz ez I — szólt Esztike az asztalra rakva a felszedett nikkelpénzeket.

— Dehogy sok, leányom. Az egész csak száz darab tizfilléres. Tojásokért kaptam valamennyit.

— Száz darab! — csodálkozott még jobban a csöppség. — Mit vesz rajta mamám ?

— Semmit, Esztikém. Hanem elviszem még ma a tisztelendő úrhoz, az Úr oltárára adományozom, megemlékezésül szegény édesapád elhunytára.

Esztike kisietett ezen hirt elujsá- golni Bakos Lidikének. A kerítés hasa- dékán kiáltotta át hasonkoru szomszédjának :

— Lásd, Lidi, édesanyám száz pénzt ad a templomra. Azért adja, mert most egy éve halt meg édesapám. Már el is ment a pénzzel a tisztelendő úrhoz.

Lidikének sem kellett több, futott a friss hírrel édes anyjához a konyhába:

— Édes anyám I most mondta Eszti, hogy száz koronát vitt édes