Harangszó, 1911-1912

1912-06-23 / 27. szám

HARaKGSÉÓ.

ͧl2. június ‘23.

Sl8.

jelzi, hogy itt nem csupán valami kisszerűt fogunk látni, hanem mindazt, amit csak egy ilynemű intézettől a jelenkor megfinomodott ízlése méltán megkíván. — Érdeklődéssel hallgatjuk az igazgató közlése nyomán az intézet házirendjét, a betegekre és ápolókra egyaránt kötelező rendszabályokat ; az ápoltakkal való bánásmód irányadó elveit.

Az intézet kizárólag csendesebb magaviseletű őrültek számára van berendezve, kik többnyire már születésüktől fogva nélkülözik a legbecsesebb isteni adományt, mindnyájunknak legdrágább és legféltettebb kincsét: az ép elmét; azonkívül súlyos idegbajosok, nyavalyatörősek, szívfogásosak, magukkal jóltehetetlen hülyék lakói ez intézetnek, de akik egymásnak életét mégis nem veszélyeztetik I Felügyelet nélkül azonban egy percre sem maradhatnak sem éjjel, sem nappal.

A díszterem falán kifüggesztve áll előttünk az egész intézetnek térképe, melyen mindenekelőtt annak óriási (pár száz holdat magában foglaló) kiterjedése tűnik szemünkbe, úgyhogy nem is annyira az intézet, mint a telep nevet illeti meg. Az igazgatói és orvosi lakásokat kivéve, egyetlen emeletes épülete sincs, hanem az egyes kisebb házak elszórtan, mint valami kis nyaralók helyezkednek el a virágárban úszó díszes parkban.

Hogy az ünnepi nagyteremből az intézet egyes részeinek megtekintésére indulunk, nyílik csak igazán alkalmunk, hogy a körüllevő park természeti szépségeiben gyönyörködjünk I Mindenütt az emberi kéz munkája, gondoskodása, szorgalma és ügyessége látszik; a gondviselés pedig mintha kárpótolni kívánná e szerencsétlen betegeket, azért a lelki szívár- ságért, azért a szomorú sötétségért, amely leikükön ül, ezer meg ezer pompával ragyog, illatozik feléjük, hirdetve a Mindenhatónak mindenütt megnyilvánuló s elfoghatatlan jóságát. S minél tovább haladunk, csudál- kozásunk annál jobban növekszik. Itt kristály tiszta patak kígyózik végig a kerten, mellette, — a szürke porosz fensikon oly ritka és szokatlan, de a szemnek annál kellemesebb — üde pázsit, gyönyörű szép rét zöldelik; amott mesterségesen összehordott halom, mellette jegenyesorok, a virágpompában álló gyümölcsfák pedig, mint valami óriási bokréta ékeskednek köröskörül. Itt, amott egy-egy stájeri stilban épült villaszerű kis épület mosolyog felénk fehér falával a

lomb közül, némelyik pedig annyira el van dugva a sűrűben, hogy csak akkor vesszük észre, mikor éppen elhaladunk mellette. Az éneklő-madarak százai szinte versenyre kelnek üdvözlésünkben I Száz meg száz torokból hangzik felénk a bűbájos madárdal.

De ember nincs sehol! Ember nem jár e fenséges templomban, emberi hang, emberi kacagás nem vegyül bele a fenséges -mélódiába. Sehol senki, akiről láthatnánk, hogy élvezi az illatárt a pompát és a nagyszerű hangversenyt.

Hogy igy önkéntelen is embert keresek tekintetemmel, egyszerre csak rémes sikoltás zavarja meg néma szendergésemet 1 Egy keskeny kis léc- kapú zára csattanva nyílik fel előttünk, — arra a helyre értünk, ahol örök szomorúság az élet, amelynek lakói, vagy nem ismerik a könnyet, nem tudják felfogni, megérteni s méltányolni a küzdelmet, vagy pedig éppen ellenkezőleg a testet-lelket ölő céltalan borongásban ellágyulva kétségbeesve, beleőrülve, hajukat tépve, fogukat csikorgatva töltik napjaikat, esztendeiket. A rögeszmével foglalkozó elmebetegek női osztályának első pavillonában voltunk. Szép idő lévén a betegeknek legnagyobb része künn üldögélt a tágas udvaron, amely mindegyik házat külön léccel körítve körülveszi. Kívülről a házon semmi cifraság ; nemes egyszerűség mindenütt, bent azonban tágas, kényelmes és ízléses berendezés, tisztaság és jó levegő annál kellemesebb benyomást gyakorol a látogatóra. Általában 3—4 betegre számítanak egy-egy ápolónőt, kik mint a gondos édesanya gyermekein, oly szeretettel és minden aprólékosra kiterjedő gondoskodással jár- tatják végig szemeiket e szerencsétlen nagy gyermekeken, kiket öltöztetni, etetni és dajkálni kell, mint valamely kis csecsemőt.

Az ápolónők szíves mosollyal fogadnak bennünket; de a betegeknek némelyike vadúl forgó szemekkel néz reánk. Egy fiatal erőteljes nő, hogy meglát bennünket sir, mint a félénk kis gyermek, s remegve bújik a szelíd, jóságos arcú ápolónő háta mögé. Másokat ellenben nem zavar látogatásunk, a kiváncsi szemek pillantásai, folytatják tovább megszokott egyforma foglalkozásukat, mely évek hosszú során keresztül rögeszméjükké vált. Egyikük örökösen alacsony kis zsámolyon ül, melyet mindenüvé magával visz, azután kikeres tekintetével egy pontot a padlón s órák hosz- szat arra bámul, mígnem kimerültén

fásult tagokkal össze nem esik. Amaz egyik kezét a másikhoz dörzsöli, pedig már számtalanszor kisebesült az örökös súrlódástól, a harmadik szüntelen olyan mozdulatokat tesz kezével, mintha kötne, pedig semmi sincs kezében

Képes újságok, apróbb, könnyebb elbeszéléseket, verseket tartalmazó könyvek hevernek itt ott, az asztalon és ablakdeszkán, az asztal közepén pedig egy egyszerű feketetáblás biblia, mellette imakönyv, ha netán valaki az örökélet üdítő vize után szomju- hozna.

Az egyes termek közötti ajtók örökösen zárva vannak. Egy kulcsárnő nagy előzékenységgel nyitogatja előttünk az ajtókat, de amint egyik teremből a másikba átmegyünk, azonnal csattan a zár s egy egész szomorú világot hagyunk magunk után. Most azonban még szomorúbba lépünk I Az örökké ágybanfekvő, testileg egészséges, de lelkileg súlyos betegekhez érünk, kiknek rögeszméje, hogy ők halálos betegek, nekik ágyban kell. maradniok, mert különben ' rögtön meghalnak. S ez igy tart már évek óta I. . . Ijedt tekintetek, siránkozó nyöszörgések fogadnak bennünket, de a lelkész szeretetteljes hangjával megnyugtatja őket. No ne féljen — mondja egy éltesebb intelligens arcú nőnek — hisz mindig mondom, Isten mindenütt jelen van, ha pedig ő velünk, akkor nem kell félnünk semmitől I Egy színtelen, sovány kéz nyúlik ki a paplan alól, s feleletül szenvedélyes csókot nyom a lelkész kezére.

S így megyünk teremből terembe; egyik házból a másikba, melyeket vagy 150—200 lépésnyi távolság választ el egymástól. Úgy mondják azért e beosztás, hogy ne legyenek a betegek egy nagy épületbe össze- tömörítve, mert e kis házakat sokkal kellemesebbé, vonzóbbá, otthonosabbá lehet tenni; ami sikerül is úgy any- nyira, hogy némelyikük tudomásul sem bir arról, hogy elkerült hazulról,

A férfiak csak nagyon csekély számban vannak itt képviselve. Azok is jobbára több-kevesebb szellemi fogyatékossággal biró cselédek, kik gazdasági munkát végeznek. Mert van az intézetnek saját külön tehenészete, disznphizlaldája, vágóhídja, sütödéje, hol óriási dagasztógép segítségével gyú-ják, dagasztják és ezrével sütik a sok kiflit, zsemlyét, kenyeret. A gőzmosódában pedig, mely nap-nap után működésben ván, a gyógyultabb nőket foglalkoztatják,