Harangszó, 1911-1912
1912-06-09 / 26. szám
210. Nincsen olyan ember, aki ezt a veszteséget számbelileg elénk tudja tárni. De ha évszázadokon át folytatódik ez az emberveszteség és vele együtt ez a család-vesztés, akkor az utolsó számot mégis csak elképzelhetjük. Egyházunk folytonos veszteségének egyik komoly, mélyreható okát abban találjuk, hogy az emberek előtt más az egyház, mint azelőtt. Elveszítették az egyházzal összekötő élő kapcsolatot: az igazi hitbeli közösséget. Mikor egyházról, gyülekezetről beszélnek nekik, arra a testületre gondolnak, mely súlyos adót fizettet velük, vagy arra, mely gyűléseket tart, és méltóságot, jogot biztosít nekik. De nem gondolnak „a szentek egyes- ségére“, mely az Isten igéjét tisztán és igazán hirdeti, az igazi szentségeket megőrzi és kiszolgáltatja. Megfelejtkeznek arról, hogy ez az egyház a lelkiismereti szabadság, az élő hit által oly erkölcsi kincsek birtokába juttatja híveit, melyek okvetlenül szükségesek a boldog, öszhangzatos emberi élet kialakulásához. A hite- hagyók előtt minden semmivé válik, ők csak egy külső testületből, egy szabályokkal körülbástyázott emberi közösségből válnak ki, mely értéktelenné vált előttük. Ez az áttérés, reverzális adás, hitehagyás igazi oka. És itt kell megkezdeni a segítés munkáját. Élő közösséget kell teremteni a hívek és az egyház között. Tanítani, nevelni kell az egyháztagokat, hogy necsak beleszülessenek az egyházba, hanem lelkűk meggyőző désével beleolvadjanak és hozzátorr- janak. Hogy az egyházat életvezérüknek, lelkűk dajkájának, gondviselő édesanyjának érezzék és tekintsék. Ha pedig a hitehagyás mégis megtörténik, tekintsük azt bűnnek. Ne üldözzük a megtévelyedőt, mert ez nem egyeztethető össze a keresztyén szeretettel, de éreztessük vele lelkünk komoly, igaz megbotránkozását. Ne udvariaskodjunk, ne kövessük azok példáját, kik a kígyó simaságával mindig megalkusznak, hanem legyen bátorságunk nevén nevezni a bűnt és szemébe mondani rosszalásunkat. Mondjuk ki nyíltan, hogy bűnt követ el, ki az evangéliom szerinti tiszta hitet elhagyja és aki még meg sem született gyermekei legszentebb lelki örökségét szabados önkénnyel elveti! Majd akkor az egyházzal való élő közösségnek és az erős hitű, határozott fellépésnek meg lesz az eredménye. A veszteségről beszélő szám kisebb lesz s egyházunk fájó sebe kevébbé sajog! ________Harangszó._____ „Ti pedig álljatok meg a hitben és legyetek erősek!... “ Gyöngyvirágok regéje. Irta: Szombath Ernő. Szép tavaszi vasárnap délután van. A nap derülten tekint le s mosolyogva szórja szét enyelgő sugarait. Tarka lepkék szálldogálnak a levegőben. A fák teljes pompájukban zöldéinek. Az akácák most fakasztják illatdús virágjaikat. A virágok is nyil- lanak. Pompás májusi illattal van tele a levegő. Nemeskajal község apraja-nagyja is a szabadba tódul. Csoportonkint haladnak a közeli erdőbe, amely ott húzódik el a Vág mentén. Ott van az egész falu, kivált a fiatalsága. Lányok, legények csokorba szedegetik a habfehér, rezgő gyöngyvirágot. Gyönyörű kábító az erdei gyöngyvirág illata! A kertekben nőtté még csak meg sem közeliti. Az érdéin megérzi az ember eredeti vad izét I A kerti már szelidebb. Amaz az eredeti, az igazi I Ez már magán viseli a satnyaság bélyegét, azért olyan üvegházi az illata is I Amazok még beszélni, regélni is tudnak rég múlt időkről, szomorú, de dicsfényes napokról... Ott, a gyöngyvirágos erdő egyik tisztásabb helyén valami kis emelkedés van, olyan kis halom féle. A monda azt tartja róla, hogy az egy sir. Ennek a sírnak a történetét regélik a májusi gyöngyvirágok. Ezt a sirt ölelik körül oly felséges illattal, hogy annál szebb, édesebb pihenése legyen annak, aki ott lenn pihen már századok óta. A protestantizmusra sötét napok virradtak I. Lipót alatt. A Kollonics uralom szedte áldozatait. A börtönök megteltek. Papok, tanítók éneke zengett Isten dicséretére, de nem a templomokban, hanem a gályákon. Üldöztek mindenkit, aki protestáns volt. Veszedelem környékezte azt, aki gazdag volt. Százakat ismerünk vértanúink közül, de ezrek pusztultak el névtelenül. Az üldözők főfészke Pozsony volt. Nemeskajal meg elég közel esik hozzá, hogy a kegyetlen poroszlók akár hetenkint is megforduljanak benne. Hát csakhamar ott is termettek. Az eklézsia még kicsi volt. Papra nem tellett. Levitatanitójuk volt. Az van ma is. A poroszlók éjjel érkeztek. Úgy lepték meg álmában a levitát, Csen1 Öl 2. június 9. ! gey Pál uramat, aki már jól benne í járt az ötvenes években. Nem sokat mókáztak vele. Amiért az első szóra nem tagadta meg önmagát és hitét, megkötözték. Az imaházat — templom még nem volt — másnap befalazták s hangos szóval kihirdették, hogy a protestáns vallásnak vége. Törvényt hoztak rá. Hát aki ezután is a szerint akar élni, annak jaj leszl S azzal, mint akik jól végezték a dolgukat, lóra ültek s mentek haza Pozsonyba. Csengey kötelét az egyik ló nyergéhez erősítették s úgy hurcolták ki a faluból. Mezítláb, egy szál ruhában kellett naphosszat, hol lassan, hol futva mennie, aszerint, amint a lovas lépést tartatott, vagy futtatott a lóval. A második nap estéjén egy ut- széli csárdához érkeztek. A lovakat az állás alatt hagyták Csengeyvel. De most még a lábait is összekötözték, nehogy megszökhessen. Ott feküdt tehetetlenül a föld porában. A poroszlók meg betértek az ivóba. Véletlenül néhány szál cigány is ott lézengett. Ezeknek sem kellett több. Oly vigasztaló nótákat csaltak ki a szárazfájukból, hogy bizony egy-kettőre öreg este lett. Egyik pohár bor a másikat követte. S a marcona alakok egymásután vágódtak végig a földön. A füstös legények meg ki- hörpintették a borokat s elódalogtak. Tudták, hogy bajba kerülnének másnap a cifra muzsikaszóért. Amint az udvaron végig mentek, az egyiknek valami nyöszörgés'ütötte meg a fülét. Abba az irányba tartott. Csengeyre akadt, aki az éhségtől — hiszen már másodnapja nem evett — elgyötörtén hentergett a földön. A móré sejtette, hogy ki lehet a megkötözött rab. Egy-két elejtett szót hallott ott benn róla. A szíve megesett a kegyetlenség láttára. Vissza- lopódzott az ivóba. Összeöntötte a maradék borokat. Még egy darab kenyeret is talált az asztal alatt. Odavitte a rabhoz. Az mohón fogyasztotta el. Ezalatt a másik szét vagdalta a köteleket. Csengey nagyot nyújtózott. Egy gondolat villant végig az agyán. De meghökkent, hogy a másikra esett tekintete. S az, mintha csak megértette volna Csengey gondolatát, szó nélkül eltűnt az éj homályában. Az emberséges cigánynak még csak egy köszönő szót sem re- beghetett Csengey. Pedig de szerette volna megszorítani a kezét. Csengey lóra pattant s mint a fergeteg, vágtatott végig az országúton. Vissza, amerre hozták. Egyenest
