Harangszó, 1911-1912

1912-05-26 / 25. szám

HARANGSZÓ.

1912. május 26.

202.

kálkodnunk kell, hogy a Szentlélek eljöjjön, imádkozással, Isten dicsőítéssel kell azt várnunk.

Arról ne felejtkezzünk azonban el. hogy minden nemes, nagy dolgot csak eqy akarattal lehet megvalósítani. Az egész akaratunkat egy célban kell egyesíteni és ha többek közreműködése szükséges annak megvalósításához, akkor mindannyiunk akaratát abban kell egyesíteni. De mit látunk ! Nézzünk szét a nemzetek egyházak, gyülekezetek, községek életében. A legtöbb áldásos tervnek nem- e a széthúzás szegi szárnyát ? Féltékeny kedés viszálykodás veri rabságba az embereket. Nem a terv jóságát, nem áldásos voltát nézik, hanem hogy nekik hasznot vagy kárt jelent-e, sőt sokszor az is döntő, hogy kicsoda vetette fel az eszmét. Sok jó dolog lelte halálát a széthúzó akaratban. Sok nemes eszmét elsiratott már a közönyösség, az önző nembánomság.

Gondoljuk mindezt jól át s pünkösd ünnepén kérjük a Szentlélek segítségét arra is, hogy tudjunk önzetlenül egy akaratra jönni azokkal, kik a közj aváért erőt, időt áldozni nem vonakodnak. Ne dobáljuk egymást a kövekkel, hanem hordjuk azt egybe a közboldogság várfalainak építésére 1

Persely-pénz.

Irta: Csite Károly.

Borcsa asszony rendbe hozta az udvart, konyhát; megetette a háziállatokat, szóval mindent rendbe tett a háznál, mégis az ágyban találta akkor is az emberét. Most már erélyesebb hangon figyelmeztette a lustálkodót a felkelésre:

— Hallotta kend 1 vagy süket füleknek beszélek 1 ? Kibújjon ám már az ágyból, mert seprüt fogok 1 A mai istenáldotta, szent vasárnapot nem henyéli itthon. Megy az Isten házába. Imádkozzék, elég teher nyomja a lelkét.

— Beteg vagyok 1 — morogta lassan a gazda.

— Ha beteg, annál inkább szüksége van arra, hogy Istenhez forduljon segedelemért.

— Fáj a lábam, nem tudok menni 1

— Dejszen a korcsmába még tegnap is el tudott menni. S ha oda küldeném, még ha igazán fájna a lába, akkor is letagadná ; futva menne az ördögök tanyájára. .. Kivele az ágyból, vén templomkerülő, nem tűröm tovább egy minutáig sem I

Kancsi Jankó kénytelen-kelletlen

felkelt. De oly sokáig piszmógott az öltözéssel, hogy Borcsa asszony kénytelen volt segédkezni neki. Amikor pedig belerázta az ünneplő kabátba is, kitolta az ajtón: *•

— Menjen már, mert még elkésik. Én pedig a délutáni könyörgésre megyek el. Ihol van ni ez a két filléres, aztán el ne felejtse a perselybe beletenni.

Tódult már a hívőkéiserege az Úr hajlékába, mire odaért Kancsi Jankó. Ép akkor állt meg egy parádés hintó is a templom előtt.-— Nini! — suttogtak az atyafiak, — a báró urék is eljö tek, pedig messze, ide a második falu >ari*laknak.

Kancsi Jankó az egész istentisztelet alatt csak a báró urat bámulta. Annak közelébe telepedett le. Nem figyelt semmire, nem is imádkozott. Tudja a Mindenható, hol járt annak az eltévelyedett esze ? S az Ámen végeztével kétségbeesetten rontott be a paphoz:

— Jaj, jaj. tisztelendő uram! Végem van I Zsebemben volt egy aranyom a filléresek közt s véletlenség- ből azt csuztattam a perselybe I

— Ne busitson az, fiam, könnyen segíthetünk a bajon; — vigasztalta a lelkész s a perselyt felbontotta, meg is találta a tiz koronás aranyat a filléresek közt. Átadta Kancsinak, aki ott hagyott helyette egy darab két fillérest s boldogan köszöntött el.

Már azon hét szombatján nagy alázatossággal s némi megtörtséggel állított be ismét a paphoz.

— Visszahoztam, tisztelendő uram, azt az aranyat. Azt gondoltam, ha már a perselybe került, akkor : legyen a templomé. Isten is úgy akarta.

Szomorúan távozott. Látszott, hogy valami baja van. S egy hét múlva pedig Borcsa asszony köszöntött be a paphoz, ó is tiz koronát hozott az Úr oltárára. Súlyos beteg az embere, legyen szíves a tisztelendő úr, mondjon egy imát a felgyógyulásáért.

Kancsi Jankó még sem gyógyult. Valami láthatatlan kór sorvasztotta. Az orvos sem tudta, mi a baja ? Hiába irta számára az újabbnál újabb, drága recepteket. Igaz, hogy Kancsi egyiket sem vette be. Úgy az őszön aztán annyira odáig volt, hogy elküldte Borcsa asszonyt a tiszteletes űrért, mert gyónni akar!

A lelkész azonnal hozzá sietett. Alig ismert a betegre, úgy el volt száradva.

— Mi bajod van, fiam ? I

Reszkető ajakkal szólalt meg Kancsi

s mély üregébe húzódott szeméből folyt a könny:

— Tisztelendő uram, nagy az én bajom I Lelkemen rágódik egy kínzó kór: egy elkövetett nagy bűnnek a tudata. Megloptam az Isten házát 1 Azt az aranyat, melyet elkértem a perselyből, nem én tettem bele, hanem egy nagyúr. Megláttam, mikor az beleeresztette. Akkor támadt az a bűnös gondolatom. Ez öldösi telkemet s ez sorvasztja testemet 1 . . . Tisztelendő jó uram, van-e ezen nagy bűnömre bocsánat ? Megbocsát-e nekem ezért az Isten ?

— Meg, testvérem, meg! Az Isten irgalmassága véghetetlen. S jobban örül az Úr egy megtért bűnösnek, mint száz igaznak, kik sohasem vét- kezének. Mondd utánam, amit mondandó vagyok: Irgalomnak Atyja 1 Mindenható kegyelmes Istenem I Súlyos bűneim tudatában megalázva hozzád fordulok kegyelemért én gyarló gyermeked, könyörülj rajtam 1...

Kancsi Jankó szívét valami csodás földöntúli érzés tölté be, mely közelebb vivé az Ég felé, oda, hol az üdvösség lakozik. ..

Pár nap múlva meggyógyult, s úgy élt aztán, mint minden becsületes, istenfélő embernek kötelessége élni.

Péczeli József, a meseíró.

Protestáns egyházunknak több jeles meseírója van. Péczelin kívül itt csak Heltai Gáspár, Fáy András,. Greguss Ágo§ton és Albert József neveire hivatkozunk.

Nagy kár, hogy Péczelinek, e sok tekintetben kiváló Írónknak meséit magyar népünk ma már nem igen ismeri, pedig sokat tanulhatna belőle. Takáts Sándor, jeles történetíró mintegy húsz évvel ezelőtt új kiadásban bocsátotta közre, de már ez is elfogyott, a könyvárusoknál nem kapható.

Péczeli József komáromi református lelkész volt a XVIII. század végén. Fiatalon halt meg 1792 ben. Velünk evangélikusokkal a legjobb testvéri és baráti viszonyban élt. Híres folyóiratát, a Mindenes Gyűjteményt, mely akkor még első fecske volt, együtt szerkesztette Perlaky Dáviddal, a komáromi evang. lelkészszel. Kis János püspökünk is a legnagyobb hálával és szeretettel emlékezik róla. Péczeli volt az, aki már mint hírneves íróember soproni diákjainkat a Magyar Társaság alapítására