Harangszó, 1911-1912

1912-04-28 / 23. szám

II. évfolyam.

1912. április 28

23-ik szám

VALLÁSOS NÉPLAP.

A »Luther Társaság“ hivatalos lapja.

Megjelenik novembertől Iebraártg minden vasárnap, márciustól októberig minden második vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti K A PI BÉLA ev. lelkész.

Előfizetőd ára egész érre közvetlen küldéssel 2 korona 50 flUér, csoportos küldéssel 2 korona. — Az előfizetési dijak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség olmére Körmendre (Vasvérmegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanltő Is.

TARTALOM : Bohár László: Reggeli fohász (vers). — Kapi Béla: Földmívesek nyugdija. — Kühn János : Az elhagyatott sziget. — Kapi Béla: A nagy versenytéren. — A budavári evangélikus templom. — Scholtz Ödön: Mennyibe kerül egy hittérítő kiküldetése. — Az anyai szeretet.

— Magyar Gazda. — Ország-Világ. — Persely.

Reggeli fohász.

Ura a földnek,

Úra az égnek!

Vágyó szemeim Tereád néznek.

Feléd ver szívem,

Néked szól ajkam... Felséges Isten,

Te vagy bizalmam!

Hiszek Tebenned Csudavalóság.

Szívem sejtése Látja szent orcád. Fényben, viharban Érzem, hogy Te vagy... Hiszek Tebenned,

Te örök, Te nagy!

Szeretlek Téged,

Ahogy szereti A gyermek azt, ki Gondját viseli.

Örömben, búban Jóságod éltet... Vezérlőm, Atyám, Szeretlek Téged!

Reményem vára Te vagy, Istenem,

Dolgomra áldást Ki ad, ha Te nem?

Amibe kezdek,

Amire vágyom:

Teveled kezdem,

Tetőled várom!

Jöjj, Uram, jöjj most,

Kísérj el éngem,

Reggeltől estig Két karod védjen;

Reggeltől estig. ..

Ama nagy estig,

Hol szemeimre Sír éje fekszik!

Bohár László.

Földmívesek nyugdíja.

A nagy sarokház faláról egy szép, színes rajz néz rám. Becsületes magyar arcú embert mutat a kép. Egyik kezét kapáján nyugtatja, a másikkal hivogatólag integet a nagy messzeségbe. A felesége is odahuzódik melléje s fogja a gyerekük kezét. Amint egymás kezét fogva erősen összesimulnak, olyanok, mint a lánc egymásba kapcsolódó acélszemei. A mi emberünk

szája nyitva van; szinte hallom a kiáltását is: „emberek ! ide jöjjenek!... “ Mögöttük botra támaszkodó, ősz hajú ember és öreg anyóka ballag, — talán ugyanaz a két alak, csakhogy 40 év múltával, — s egy angyal kezéből csengő pénzt vesznek át.

Gondolkodtam: hát ez mi lehet ?... De azután rájöttem, hogy az az ember azért hívja a többieket olyan hangos szóval, hogy öregségükben legyen biztos kenyerük. Az asszonyt, meg a gyereket is azért rajzolta oda a festő, mert a róluk való gondoskodás kötelességére akarja a fwvelmet felhívni. Nem is csalódtam. Még aznap olvastam azt az új magyar törvényt (1912: Vili. t.-c.), mely a földmívesek, gazdasági munkások és gazdasági cselédek nyugdíjáról, baleset és halál esetére való biztosításáról szól. Melegség futott át a szívemen. Sok jó ember szíve melegségét éreztem ki a hideg sorokból s megint meggyőződtem arról, hogy az államnak csak az a törvénye teszi boldogabbá a nép ezreit, melyén keresztülsugárzik az Isten szerető lelke.

Eddig ilyesmi nem volt. A hivatal-