Harangszó, 1911-1912
1912-04-14 / 22. szám
178. HARANGSZÓ. 19l2. április 14 nyitod ajkadat és reszkető hangon megfogadod, hogy te a régi, az igazi hitben akarsz élni, egyházad segítő karján akarsz vándorolni és hogy a te Krisztusodat el nem hagyod sohasem I... Óh micsoda boldog ünnep ez !... Hideg, ólmos eső csapkodhatja ablakodat, a lelkedet mégis aranyos verő- fenybe öltözteti a szent ünnepnap. Lelki tavasz ébredését érzed, szent érzések, nemes hevületek erősödnek meg szívedben. Külsőleg is minden olyan kedves 1 Az édesanyád csókja * forróbb mint máskor, s az édesapád intéséből, a hangja csendüléséből ki- érzed szeretete melegségét. Könny csillog szemükben s míg kezüket fejedre teszik, reszketve rebegi ajkuk az áldást: csak jó maradj édes gyermekem I... (Legalább életed azon eseményeit ne felejtsd el soha, melyeknél könnyezni láttad jó szüléidét I Sok jóra visz, sok rossztól megóv az ő könnyeikre való visszaemlékezés!) A templomban is minden más, mint máskor. Az ünneplőbe öltözött gyülekezet, a zsúfolt padsorok, a virágos oltár, a lelkész szívhezszóló tanítóbeszéde. És az a könny, mely itt is, ott is a szemekben csillog 1. .. Mindenütt melegség, szeretet 1.. . És mindez titeket vesz körül. De látod, mindez még nem a lényeg. Ez a virág illata, színe, alakja és nem maga a virág. A lényeg az, hogy te hitedet megerősíted és vallásos élet folytatására teszel komoly fogadást. Ebben áll a konfirmáció életfontossága, ezért marad örökké értékes életedben. Ez a fogadástétel pedig egy mondatba összefoglalva igy hangzik: „ Uram, kihez mennénk, örökéletnek beszéde vagyon te nálad!“ Egy megható történetet mondok el. Egyszer Jézus elment Kapernaumba és ott tanította a sokaságot. Arról az örökkévaló mennyei kenyérről beszélt, mely őbenne megjelent. Azt mondta, hogy az ő teste ez az örökkévaló kenyér és csak az él örökké, ki ebből a kenyérből eszik. De az írástudók és farizeusok megütköztek az ő beszédén. A zsidók közül sokan a fejüket csóválták. Egyszerre csak megritkult körülötte a hallgatóság sora, mindig többen és többen elmentek, úgy hogy a Krisztus egyedül maradt tanítványaival. Hátratekintett a Mester és fájdalommal látta, hogy még tanítványai is elmaradoznak tőle. Megállt egy pillanatra és panaszosan szólt: „Nemde el akartok-e ti is menni ?“... — De előlépett Péter és szent ihlettel monda: „Uram, kihez mennénk? örök életnek beszéde vagyon nálad! És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy ama Krisztus, az élő Istennek fia.“ (Ján. 6, 68—69.) És vele mentek, vele maradtak! Látod ez a konfirmációi fogadástétel. Ezt várja tőled ezen a napon a Krisztus. Ha öntudatos életed még csak arasznyi is, ha tudásod és ismereted még csak kicsiny csepp is, azért érzed, hogy megismerted a Krisztust. Megismerted, hogy ő az élő Isten fia és hogy nála van az örökélet beszéde. Lásd benne mindig az Isten fiát és keresd mindig nála az örökélet beszédét. Életedben fordulópontot jelent a konfirmáció. Ezután az egyház felnőtt tagjai sorába számítanak. Letérdelhetsz az Úr oltára elé és élhetsz a keresztyén ember legszentebb jogával : veheted az Úr testét és vérét. De az életednek is ennek megfelelőnek kell lennie! Hogy hogyan, azt majd szép sorjában mind elmondom. Egyébként is sok minden megváltozik körülötted. Még forró az édesanyád csókja, mellyel a templomba elbocsát és megcsókol újra, és elbocsát a messze idegenbe. Szülőhajlék után az idegen ház 1 Kedves, jó arcok után, hideg, ismeretlen arcok 1 .. Boldog gyermekkor után a küzdés, a komoly élet 1 .. Majd eléd áll sok világi hatalmasság: a pénz, gyönyörűség, hiúság, nagyravágyás, és a többi mind, — még a nevüket is nehéz volna egymás mellé írni, — és azt mondják hízelkedő szóval: „jöjj velem, és boldoggá teszlek! “ Mit tégy ? .. Hová fordulj ? .. Menynyit fogadj el tőlük és mitől óvakodj ? Megírom, utánad küldöm, hogy fordíthasd hasznodra. Addig csak arra intlek: nézz mindig magad elé s ne veszítsd szem elől az előtted vándorló Krisztust. Ha megáll és feddőleg néz rád, mondd el újra konfirmációi fogadalmadat: „Lírám, kihez mennék, örökéletnek beszéde vagyon te nálad I... ‘ Ne távozz a Krisztustól, ne hagyd el egy pillanatra se és megáld a jó Isten ! . . . (Folytatjuk.) A határkő. Irta: Szombath Ernő. Petes János két tanúval jelent meg a parochián, az agg lelkipásztor előtt. — Bejelentem tisztelendő úr, hogy áttérek. Katholikus leszek. A lelkészt nem érte váratlanul a hir. Mit — azt hallott már róla. Nyugodtan nézett a beszélő legényre. Aztán szelíden kérdezte. — És miért teszed ezt János fiam ? A legény elvörösödött. Zavartan hebegte. — Hát .. . izé . .. megházasodom. A Balog Katát veszem el. Az katholikus. Nekem is annak kell lennem. Máskép nem jön hozzám a leány. Meg a szülei sem engednék. Hát ezért... Elakadt. A lelkész jóságos arca, V szomorú nézése megzavarta. Nem tudta tovább folytatni. Lesütötte a szemét. És zavartan nézte a csizmája orrát. A lelkész arca fájdalmas kifejezést öltött. Megsajnálta a tőrbe esett lelket. — Jól van fiam. Tégy, ahogy akarsz. Én nem beszéllek le. Minek is tenném ? Ha az a te meggyőződésed, hogy így leszel boldog, ám jó. Légy boldog! Legyen erős e hited ! És imádkozz, hogy ne csalatkozz benne ! így még én Is elhiszem, hogy boldog lehetsz. A bejelentést tehát tudomásul veszem. Tizennégy nap múlva újra jöjj el. Akkor elbo- csátlak. Az Isten áldjon meg 1 Petes maga se tudta, hogyan került ki a parochiából. A feje zúgott, szédült. A szíve vadul kalapált. A torkát a sirás fojtogatta. Oh de rosz- szul estek, de nagyon fájtak azok a szelíd, krisztusi szavak I Száz korholó szó nem zavarta volna úgy fel a lelke nyugalmát, mint ahogy felkorbácsolta az a pár szelíd szó 1 Oh, de rettenetes a lélek háborgása már a gondolatra is, hogy hitének fáklyája részére más hajlékot akar a gyarló ember keresni. Az utcán szétváltak. És két hét múlva újból kopogtattak a lelkész ajtaján. Ismét az a jóságos arc, az a szelid tekintet fogadta őket. De az ajk nem nyílt szólásra. Még a köszöntésüket I is némán, fejet hajtva fogadta. Kiál- j lította az Írást. Aztán odalépett a legényhez. Fájdalmasan nézett az ar- i cába. Mint a pásztor a bárányra, akit ragadozó kerített a hatalmába és amelyen — úgy érzi, — hogy már nem segíthet. A legény nem állta a tekintetet. Szivébe markolt az a szelid, mégis szemrehányó nézés. A feje lehanyatlott. A szeme elborult. S egy csepp leesett a földre, oda a lelkész lábához. És ekkor egy erőszakos mozdulattal elkapta az írást és szó nélkül fordult ki az ajtón. A tanuk követték. A lelkész elmélázva nézett utána, ; Gondolkodott. És arca szemlátomást élénkülni kezdett. S a végén megkönnyebbülten sóhajtott fel. #
