Harangszó, 1911-1912

1912-03-31 / 21. szám

getlensége, hanem egyházunknak becsülete is azt kívánja, hogy önmagunk fedezzük szükségleteinket.“

Azóta anélkül bár, hogy egyik a másiknak alárendelve volna, testvéries jó viszonyban egymást segítve, egymást támogatva halad a két egyesület a közös cél, az evangeliomi szeretetnek az életben való megvalósítása felé.

Elődeink, nagyjaink példája megtörte előttünk az utat! Nemcsak a lelkesedésben és tervezésben voltak ők nagyok, hanem a tettek, az alkotások mezején is. Szinte egymást akarják felülmúlni adományaikkal, példát adva nekünk késő utódoknak. 1881-ben már a királyi trón is tudomást szerez Gyámintézetünk áldásos működéséről és 1000 forinttal és azzal a sokat jelentő Ígérettel jutalmazza meg apáink kitartását, hogy „ezen adomány még nem tekinthető véglegesnek, amennyiben az egyházak és iskolák ezentúl is számíthatnak legmagasabb pártfogására.“ De érezni kell mindnyájunknak, hogy kötelezve vagyunk odatörekedni, hogy egyházunk ezen áldásos intézménye, mint nemes gyümölcsöket termő fa tovább viruljon és minél szélesebb körre terjeszthesse ki lombos ágait. Egyesült lelkesedéssel azon kell fáradoznunk, hogy egyre mélyebb gyökeret verjen minden gyülekezetben, hogy minden evangélikus család jól ismerje rendeltetését s örömmel karolja fel a szent ügyet, azon tudatban, hogy mikor ennek oltárára teszi le adományát, akkor Isten dicsőítésére hoz áldozatot és a Megváltó azon utasítását követi: Fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócsele- kedeiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Mindenkitől, mindegyikünktől vár valamit a Gyámintézet kedves olvasóim 1 Nem sokat, de sokszor 1

Hozzon áldozatot a szegény filléreivel, a gazdag, amint Isten őt bőven megáldotta.

S habár faji jelleg, távolság, törekvéseink, érdekeink különbözősége elválasztanak is bennünket, mégis, miként a Krisztus Jézusban egyek vagyunk, mint egy Atyának gyermekei egyeknek kell lennünk a szeretetben és a szeretet megvalósítására célzó szent törekvésben is, amint Pál apostol a galácziabelikhez Írott levelében oly gyönyörűen mondja: „Nincsen sem zsidó, sem görög, nincsen sem szolga, sem szabados; nincsen sem férfi, sem nő között válogatás, mert mi mindnyájan egyek vagyunk a

1912. március 31.

HARANGSZÖ.

Jézus Krisztusban (Gál. lev. 3, 28.)

A gyámintézet ügye szent ügy, mindnyájunk ügye I Adjunk hálát az Isten gondviselésének, hogy oly híven gondoskodik az ő népéről; áldjuk az ő nagy nevét, hogy támasztott közülünk oly férfiakat, kik önzetlen lélekkel megalkották a Gusztáv Adolf egyletet és magyarhoni egyetemes Gyámintézetünket, tekintsük szent kötelességünknek, hogy áldozatot hozzunk oltárán tehetségünk szerint. „Kölcsön adjatok, jutalmat nem várván és a ti jutalmatok sok lészen.* (Lukács 6, 35.) (Vége.)

Végzet.

i.

Egy hir jött ősszel, — a nagy elmúlás Csöndes szomorú, szelid évszakán Messziről hozta gyászszegélyű kártya Reszketeg, kusza minden kis vonása:

„Ma temettük el az édesapám . . .“

Befújva sírja száraz avarral Miként a többi, régsüppedő hant.

S takaróul friss koszorúk rajának Aranysárgás levelek hulldogálnak ;

Közéig a tél,... jött — és ül diadalt.

„Apus sírja már hótól fehérük,

A dermesztő szél körülte úgy fú 1 Csapkodta arcom, megfagyasztá könnyem, Míg sírkeresztjét hosszan átöleltem ...“

— Úgy-e így írtad szöghajú ifjú? —

II.

Készült a fecskék vándorcsapata A dal elhalt, ritkult a lomb a fán:

Ősz lett megint a tavasz s nyár utgn.

Ép mint egy éve, sugaras, derűit Szép kora-őszi nap virradt újra,

Imbolygó árnyak vetődtek az útra.

És mint egy éve, kondult a harang,

Nyílt kapuján át a temetőnek Akkor is éppen valakit kísértek.

Nem sok történt; — egy évnek küszöbén Két lélek ismét egymásra lelt ottfönn,

Hol nincs elválás, — élet mindörökkön 1

Nem sok történt; — két ifjú szív által Még titkon sejtett, édes jövőnek Aranyszáli azóta nem szövődnek.

Nem sok történt, csak két hant domborúl Azóta egymás mellett szorosan.

— Meg volt írva ez mind a csillagokban.

III.

Dermesztő téli éjszakákon Az elhagyott nagy temetőnek

171.

Két hótakarta hantján csudás Rügyek pattannak, virágok nőnek.

S ölelő karként fonja által Az emlékezet zöld repkényivel,

Hangtalan, titkolt zokogással Hová csupán a lelkem járhat el.

Pohánka Margit.

Farkasguzs.

Irta: Csite Károly.

Bódis Boldizsár ötvenötödik névnapját tartja. Két akó bort üttetett csapra s mintegy tizen eregetik magukba az ötödéves, finom sági bort. Kilenc jóivó cimbora ünnepli Bódis urat s közülük nyolcán tiz korona napidijat kapnak az ünnepektől. Régebbi években önkéntes névnapi és egyéb időbeni ünneplői s jóbarátai is voltak Bódis Bódinak, de rövidesen elmaradoztak, mert a fejenkint kényszerből elfogyasztott négy-öt (sőt több is) liter bortól oly csúffá tétettek, hogy másnap fényes reggel egy szekérre rakva szállíttatta haza mindannyit Bódis Bódi. Egyedül ő rajta nem fogott még eddig a bor.

Éjfélre járt az idő. Az arcok tűzpirosak. Az ivók legtöbbje érzi már, hogy ha egy, vagy két pohár bort megiszik, teljesen vége lesz; lebukik a székről.

Egyik köpcös atyafi az ajtóhoz lép:

— Bocsánat, azonnal jövök!

— Hohó, öcskös, nem szököl meg! — ugrik fel a góliát termetű Bódis Bódi s villám gyorsan bezárja az ajtót s a menekülni készülőt úgy visszazökkenti székére, hogy szegénynek minden csontja megérzi.

— Fenékig, mert a nyakatok közé ütök! kiált tompa, rekedt, hangon Bódis s szikrázó szemmel tekint körül az ivókon.

Egy húsz éves, vézna legényke megkopogtatta hangosan az asztal fenéket s felkiáltott:

— Kopogtat valaki az ablakon, megnézem, ki az? Hátha be akar jönni.

Azzal az ablakhoz ugrott, kinyitotta s kiugrott az utcára. Az előbb menekülni akaró köpcös atyafi is követni akarta példáját, azonban neki nem sikerült, lábainál fogva húzta vissza Boldizsár az ablakból.

— Tyű, azt a kukoritóját, az ilyen vendégeknek I Az ablakon szökdösnek el... Tudjátok mit. urak? Ezennel kijelentem, hogy aki mégegyszer szökni próbál, azon huszonötöt végig verek; — szólt a gazda s bezárta az ablakot.