Harangszó, 1911-1912

1912-03-03 / 19. szám

1912. március 3.

szegény öreg úr, az a Gusztáv Adolf, hát még mindig él és még mindig szenved ? hisz jól emlékszem ötven évvel ezelőtt, mennyasszony koromban is gyűjtöttünk már az ő részére könyöradományokat!...

Az egyik gyűjtőívecskén pedig, egy előkelő államférfi szívességéből, ez a szomorúan jellemző megjegyzés állott: soktól kérdeztem már, hogy mit jelent a gyámintézeti gyűjtőivecskén az a három e. betű, de senki sem tudta megmondani, még maga aki gyűjtötte sem, mégis csak illő dolog lenne megtudni, hogy miféle célokra adakozunk.

Szomorú két eset, szomorú pár sor ez nagyon!

Hát annyira kihalt volna már a protestáns öntudat, az egyház intézményei iránt való érdeklődés és a velük való közösség érzete a mi ev.„ közönségünből, hogy a Gusztáv Adolf egyletet aféle lefogyott szegény öreg urnák képzeli, aki talán hajdanában sok szép napot látott, és most kénytelen mások könyöradományából tengetni életét; és akadhatnak olyanok is, kik a mi magyarhoni Gyámintézetünknek még a nevét sem tudják kimondani, ha azt rövidített alakban látják maguk előtt!... Nem én nem hiszem, de sőt állítani merem, hogy nincsenek sokan hitrokonaink közűi, kik Gyámintézetünket és édes testvérét, a Gusztáv Adolf egyletet legalább nagyjából ne ismernék és róluk soha semmit ne hallottak volna. Mégis emlékezés és emlékeztetés okából talán nem árt róluk egyet mást elmondani, hátha akad itt ott kipótolni való ?!

Ki volt Gusztáv Adolf? A svédeknek hős királya, aki vallásos buzgalmától, hitsorsosai iránt érzett meleg rokonszenvétől igazság- és vallás- szeretetétől indíttatva, hadaival a német protestáns testvérek segítségére sietett és seregeit diadalról diadalra vezetve, a pápa csatlósaival, a sötétség lovagjaival szemben, a lützeni (Németország) csatatéren golyótól találva maga is elesett (1632. nov. 16) életével fizetve az igazság diadaláért, vérével pecsételve meg azokat az evangeliomi tanokat, melyekért 100 évvel azelőtt Lutherünk zászlót tartott. Őróla, Gusztáv Adolfról mondja egyik történetírónk, hogy Lutheren kívül nincs nálánál hatalmasabb alakja az uj kor történetének.

Ennek a nagy férfiúnak, — aki nemcsak a csatatéren a haditervek Meszelésében és a kardforgatásban volt kiváló, de akinek érző szive val- lásszeretete, másokat, kiváltképen hitHARANGSZŐ

151.

rokonait önzetlenül és szívesen segítő buzgalma követendő példának állítható oda minden idők minden embere elé,

— ennek a nagy férfiúnak emlékét kívánták megörökiteni némethoni protestáns testvéreink, amikor halálának 200-ik évfordulóján 1832-ben megalkották a vallásszabadság mártírjának nevét viselő Gusztáv Adolf egyesületet. Kiterjed pedig ezen egylet nemcsak Németországra, nemcsak a mi európai földrészünkre és annak minden nemzetére, de magához öleli mind az öt világrész protestáns lakosságát, evangélikusokat és reformátusokat vegyest; hogy akik között a távolság és a faji jelleg oly messzire kiható különbségeket szül, azokat a Krisztus evangélioma és a belőle kiáradó Krisztusi szeretet újra egyesitse, a másokon való könyörület szent érzelmében. Célja, hogy szegény, nyomorral küzdő egyházainkat támogassa, templomaik, iskoláik felépítésében segélyezze, általában, hogy anyagi helyzetükön köny- nyitsen s fenmaradásukat biztosítsa. És e krisztusi szeretet gyakorlása közben nem tesz különbséget európai

— amerikai, német, olasz, francia — magyar nemzet és nemzet között, hanem, miként az apostolok, elmegy mind e széles világra; nem tesz különbséget evang. és ref. között sem, hiszen nem nemzeti, vagy hitfelekezeti alapon van megalkotva, hanem alapját abban a mindeneket átölelő krisztusi szeretetben bírja, amely Pál apostol szerint „kiszélesíti“ a mi sziveinket, hogy sokan elférjenek benne, és amelyről János apostol igy ir: „ne szeressük egymást csak beszéddel és nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal“ (l. János 3, 18), mert „valaki ezt mondja szeretem az Istent és az ő atyafiát gyűlöli, hazug az, aki szereti az Istent, szereti az ő atyafiát is.“ (1. János IV. 20—21.)

A Gusztáv Adolf egylet csupán testvért, segélyre szoruló hitsorsost lát maga előtt a szegényben és semmi mást.

Hozzánk Magyarországra az első segélyt megalakulása után 4 évvel küldötte. 1836-ban Locsmánd kapott 45 tallért; később 1839-ben Laaz 1 tallér 40 garast és 9 aranyat; 1841- ben Nagykikinda 22 aranyat és ugyanakkor, miként az összes európai államok, úgy Magyarország protestáns lakossága is felszólíttatott, hogy a maga kebelében egy „fiók“ Gusztáv Adolf egyletet szervezzen és csatlakozzék a német főegylethez, mint központhoz.

E felszólításra indult meg a szerI vezkedési mozgalom nálunk 1843-ban. Székács József „az ország papja“ állott az élén, aki legcélravezetőbbnek tartotta : „Neveztessék ki egy állandó választmány magyarhoni Gusztáv Adói f alapítványi fiókválasztmány címe alatt. Ehhez küldessenek be mind a 8 superintendentiából (ev. és ref.) a krajcáros és garasos segedelmek. Ezen választmány küldje azt meg a lipcsei és drezdai anyaegyesületeknek, melyekkel folytonos levelezésben álljon.“ Az első időkben tehát magyar Gusztáv Adolf fiókegylet alapítása volt tervbe véve és pedig közös protestáns alapon az evangélikusok és reformátusok egyforma részvételével.

Az első gondolatot — a németekhez való csatlakozást — azonban mihamar elejtették, mert már 1844- ben az egyesület megalakítására kiküldött bizottság, „egyházi életünkben tapasztalható legkiáltóbb szükségek elhárítása végett“, — nemcsak sokkal célirányosabbnak, de hozzánk „egyedül illő módnak* tartja, ha Istenen kívül, ki minden segedelmek kútfeje, kiváltképen önerőnket feszítjük meg, saját keblünkbe, zsebünkbe nyúlunk s örvendetes adakozásainkkal némítjuk el hitsorsosaink panaszát. Miért is hazánk határain belül, saját egyházunk által és saját egyházunk gyámolítására óhajtana a bizottság egy, a Gusztáv Adolf egylethez hasonló Gyámintézetet létesíteni, amelyeknek célja Pál apostol ezen szavaiban foglalható össze:

„A jótéteményben pedig ne restüljünk meg, hanem mig időnk vagyon, mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig hitünknek cselédeivel.“ (Gál. lev. 6, 9 10.) (Folytatjuk).

Egy bölcs biró.

Spanyolhonban történt a mohamedán uralom idejében. Egy szegény napszámos asszonynak volt egy kis földje, mely épen a kordovai kalifa kertjével volt szomszédos. Hakkam kalifa egy pavilont akart építtetni kertjében és e célból szüksége lett volna a szegény asszony földjére is. Azt az ajánlatot tette hát a szegény asszonynak, — adja el neki földjét. De az határozottan ellene mondott minden ajánlatnak, kijelentvén hogy ősi örökségétől semmi szín alatt sem fog megválni.

Ekkor a kalifa megparancsolta jószágkormányzójának, hogy erőszakkal foglalja el a szegény asszony