Harangszó, 1911-1912
1912-03-03 / 19. szám
152. HARANGSZÓ. 1912. március 3. földjét ; ez meg is történt és a kerti ház fölépült. A szegény asszony kétségbeesésében a kordovai bíróhoz, Ali Béhir- hez fordult, hogy elpanaszolja szerencsétlenségét és tanácsot kérjen tőle : mitévő legyen ? A kadi úgy gondolkodott, hogy a hívők fejedelmének sincs több joga eltulajdonítani alattvalóinak javait, mint más közönséges halandónak, és megigérte a szegény asszonynak, hogy a kalifát emlékeztetni fogja ezen igazságra, melyet a legjobb fejedelmek is elfeledhetnek egy pillanatra. Egyik nap, midőn a kalifa kertjében sétálgatva, kíséretével együtt a szép pavillonba gyönyörködött, — mely a szegény asszony földjén épült, — látja ám Ali Béchirt jönni, — öszvér hátán ülve és egy zsákot tartva kezében. A meglepődött kalifa kérdezte az érkezőtől, hogy mit akar ? „Hívők fejedelme, válaszolt Béchir, azért jövök, hogy engedélyt kérjek arra, miszerint ezen zsákot megtölthessem abból a földből, melyen most állasz.* Az engedélyt megkapta. Midőn a zsák már tele volt, Ali Béchir közeledett a kalifához és arra kérte, hogy jóságát tetézze még azzal is, hogy a zsákot segítse neki az öszvér hátára fölemelni. Hakkam, a kalifa csudálkozva bár, — de teljesítette a kérelmet. — Ámde a zsák oly nehéz volt, alig tudták megmozdítani. „Nagyon nehéz ez a zsák, kadi, — szólt a fejedelem, — és te azt akarod, hogy én ilyen súlyos terhet fölemeljek ?« „Kegyes fejedelem, — mondá erre Ali Béchir tiszteletet parancsoló hangon, — ezen zsák, melyet te oly nehéznek találsz, csak egy részét tartalmazza annak a földnek, melyet egy alattvalódtól eltulajdonítottál “ Ha ezt is oly nehéznek találod, — mondd csak, hogy fogod elbírni az egésznek a súlyát, — ha majd egykor ez igazságtalansággal vádolva, meg kell jelenned az örökkévaló Isten trónja előtt? — Az őszinte szavak nem tévesztették el hatásukat; a fejedelem bocsánatot kért a bírótól és megigérte ünnepélyesen, hogy hibáját jóvá teszi és visszaadja a szegény asszonynak az eltulajdonított földet.“ Németből: Pulay Vilma. Doma bácsi megtérése. — Igaz történet. — Irta: Vörös Samu. Éppen három éve annak, hogy az örökké jókedvű, mindig mosolygó Doma bácsi, egy szép vasárnap reggelen egypár rossz cipővel a vállán a falu felé ballagott. Útja a templom előtt vezetett el. Külsejét jól ismerte, de annál kevésbbé a belsejét. Bizony inkább az iksz lábú asztal kék kockás térítőjét ismerte, melynél élvezettel fogyasztgatta a „drága italt“, melyet a jólelkű korcsmáros a Balatonpart ködbe borult dombjairól szállított a szakértők édes örömére. Itt szokta Doma bácsi kipihenni vasárnap délutánonként a hét fáradalmait. Élvezettel szürcsölgette a maga három tized borát, közbe közbe megelégedett képpel dudolgatta: „Drága borom de jó vagy, Mindig iszlak mégis vagy!“ A harmadik pohár bornál már keresztbe álltak apró behízott szemei, melyekből jókora életkedv és huncutság csillogott elő. S ha véletlenül olyan is ült az asztalnál, akinek kezében már többször megfordult a biblia, akkor Doma bácsi is felcsap apostolnak, és sorra citálja azokat a bibliai mondatokat, melyeket gyermekkorában diktom alakjában szedegetett magába. Aki nem ismerte, tűzbe tette volna érte a kezét, hogy ő a legbuzgóbb hallgatója Nagy Máté tisz- teletes urnák, kinek kérő, intő szavát ártatlan tréfával szokta elütni. Vasárnap reggel volt. Az első harangszó után hamarosan megkondult a második is, mikor Doma bácsi a templom mellett sietett. — „Te Gábor! Mi lesz azzal az áldomással ?“ — szólította a templom előtt ejtőző céhmestert. — „Melyikkel ?“ — „No ennek is ideje volna már ha megkenyegethetném a fejét egy kis sárgafölddel I “ — „Jobb lesz, ha iparkodol azzal a lábbelivel a dolgodra s mielőbb vissza, úgy sem láttalak már vagy félesztendeje a templomban! — „Hát tudod, az igazat megvallva, magam is restelem a dolgot, de az az egy vigasztal, hogy mindenki nem lehet ám ott sem. Mi lenne, ha most mindenki, a falunak apraja nagyja egyszerre csak ide állítana ? Hisz nem tudnál valamennyinek helyet adni!“ — „Hát az lenne, hogy akkor becsületes ember volnál!“ — „Hát igy nem vagyok az?“ — „Dehogy nemi“ Vágott közbe az éppen odaérkező tanító. — „Jó napot tanító úr!“ — „Adjon Isten Doma bácsi!“ Hát maga énekeskönyv helyett rossz cipőkkel traktálja az Urat ?“ „Mit csináljak édes tanító uram. Az ember egész héten nem ér rá, hat gondoltam, most hamarosan elszaladok, aztán megborotválkozom, aztán ........“ „Nem lesz abból semmi Doma bácsi! szólt nevetve a tanító. Mutassa csak, mi baja a cipőknek?“ A következő pillanatban már kezében tartotta, sőt nyugodtan ballagott a kórusba. Doma bácsi meg csak topogott utána s rosszat sejtve könyörgésre fogta a dolgot. Hiába! az emberek is meglátták, meg be is harangoztak. „Jaj galambom tanító uram, hadd szökjem meg. Ilyen szőrös képpel csak nem ülhetek tisztességes emberek közé!“ könyörgött még egyszer. „Dehogy nem, Doma bácsi! Nem nézi azt senki, hogy borostás a képe. Most csak nem ereszthetem ki, mit gondol ? a többiek jönnek, maga meg ezekkel a rossz cipőkkel menne kifelé! Mit szólnának a dologhoz ? Csak szépen üljön le, a cipőknek itt az orgona mellett a sarokban adok helyet s istentisztelet után elviheti a vargához, ha akarja.“ Folyt az istentisztelet, az epistola is elhangzott, már a tiszteletes úr is felment a szószékre, Doma bácsi apró szemei pedig ide-oda jártak, hol a rossz cipőkre, hol a papra, hol a gyülekezetre, azután lassanként megnyugodott. Arról beszélt a tiszteletes úr, hogy a templom a lélek és imádás háza, hogy azt akkor szenteljük meg igazán, ha az Istent lélekben és igazságban imádjuk. Természetes, sőt kötelességünk, hogy külsőnkkel, ruházatunkkal is mutassuk: ez az Ur napja. (Jaj, de kényelmetlenül feszeng a helyén Doma bácsi.) De vigyázzunk arra is, hogy ne tegyük a templomot az emberi hiúság házává, ahol nem megnyugvást, hanem feltűnést keresünk s a szép ruhánkat mutogatjuk. Doma bácsi mindjobban oda figyelt a tiszteletes ur beszédére. Mikor az végig vezette hallgatóit a vasárnap igazi megszentelésén s rámutatott arra, hogy a rosszul használt vasárnap milyen sok lelket dönt romlásba, akkor nem volt figyelmesebb hallgatója, mint Doma bácsi. Valahogy felengedett a lelke. A szive körül nagy melegséget érzett. Felnyúlt a szeme szögletébe is s utána egy kis
