Harangszó, 1911-1912
1912-03-03 / 19. szám
150. HARANGSZÓ. 1912. március S. jelképezze életünket, hanem megáll erős tölgyként, leveri gyökérzetét és megdacolja a viharjárást. Bizony sokszor nyög és vergődik a testünk. Bűnös vágyódások égetik lelkünket, gyöngeségek, alkudozások megrohannak. Alkudozunk a törvénnyel, lelkiismerettel, magával az Istennel. Pedig az igazi erény és az igazi kötelesség az egész ember egész életét kívánja és nem a piaci kalmárkodó alkudozását. Ilyenkor a mi akaratunktól függ minden. Ha erős, akkor győz bennünk a jó, — ha gyönge, akkor elbuktunk. Mint minden nagy dolognál, itt is sok fokozatot találunk. Az első, hogy bűneinket megismerjük és régi életünkből kivágyódjunk. Ez egy darab pogányság, olyan, vagy még nagyobb, mint ahonnan az a kananita nő elindult. Érzékiség, mammon-imádás, önzés, hiúság töltik be az életet. És bizonyos boldogságot is adnak. De hát ez csak kaprázat, ámítás. Innen ki kell szabadulnunk. Az ittmaradás halál, a kiszabadulás az új élet lehetősége. Ez már az akarat munkája. Talán a legnehezebb, mert a régi kötelékek szétszaggatásával jár. Sokszor felsírunk : jobb nekünk itt! ... megszoktuk!. . ez a boldogságunk!.. De az akarat nem enged: meg kell lenni I ... És elmegyünk egy új világba Krisztust várni. Mindig úgy érzem, hogy az a szegény asszony sokáig várakozott az országúton. Ruházata, arcvonása elárulta származását. És lépten-nyomon verte szegényt az igazhitű zsidók gyűlölködő tekintete, gúnyolódó szava. De ő feljebb emelte fejét. Akarata leszögezte lábát és azt mondta: várni, várni! ... Várta a Krisztust. — De tudta, hogy miért vár. Mikor a Krisztus megjött, tudott imádkozni. Egyszer, meghallgatás nélkül. Másodszor, elutasítást szenvedve. Harmadszor, megvettetve. Negyedszer, diadalmaskodva. És győzött. Ugyanezt az akaratot kell életünkbe illesztenünk. Tudatosan várjuk a Krisztust. Éppen őt, mert amire szükségünk van, azt csak ő adhatja nekünk. Sok érték elvonul majd előttünk, hitegető, ígérgető eszmék és reménységek. Ne ezt, hanem a Krisztust várjuk. Türelemmel, megértéssel, akarattal. Ha azután eljött, akkor is tudjunk erős akarattal megállni előtte. Imádkozzunk bizalommal, a meghallgatás biztos tudatával. A csalódás ne keserítsen, a megalázás el ne némít- son. Még ha úgy érezzük, hogy elfordul tőlünk, akkor is imádkozzunk. Nekünk régi világunk helyett újat kell leimádkoznunk. Ehhez pedig akarat kell. Mert igazi boldogságot nem a Krisztus ideig-óráig megtalálása ad, hanem a vele való állandó életközösség. A szív, lélek beleolva- dása, az akarat belesimitása az ő akaratába. Ez az igazi boldogság, melyet megtalál az, ki erős akarattal vár, keres és kitartó akarattal imádkozik ! Az okos felelet. Még a múlt században történt, hogy az uraság, ki sem azt nem tudta, mi a nélkülözés, sem azt nem tudta: egy embernek a megélhetésre mennyi kell, de még azt sem tudta, lehet-e ott megelégedés, sőt jó kedv, a hol kemény munkában telik a nap, kiment aratói közé. Már messziről hallja, hogy a nehéz munka alatt víg nóta szól. Meglepetve kérdezi az első aratógazdától: „hogyan lehet jó kedve annak, ki ily nehéz munkában fárad ? talán a jó kedvet valami kedvre derítő ital okozza?“ — „Nem uram!“ felel az aratógazda, „a jó kedvet nálunk nem ital okozza, hanem a szép sikerre való kilátás s a munkaszeretet. Mi két kezünkkel keressük kenyerünket és pedig különféle munkakörben. Majd kasza, majd kapa, majd fejsze van a kezünkben, a kasza, a kapa a fejsze csak akkor nehéz, ha beteg a test, vagy nincs meg a munkaszeretet.“ — „De hát mennyi a napi kereset ?“ kíváncsiskodik az uraság tovább. — -„Uram, az időszakonként változik. Nyárban több a munka, a kereset is több; télben sokszor semmi kereset nincs, ha van, akkor se több 50 krajcárnál.“ — „De hát, hogy lehet annyiból megélni ?“ — „Igen könnyen — felel az aratógazda — ha az ember okosan beosztja s mértékletesen is él. A nyárnak feleslegét eltesszük télire; vagy olyan napokra, amidőn nincsen kereset. Az előrelátó ember ilyen napokra is számit.“ — „No, azt megengedem“ mondja az ur „hogy egy ember naponként 50 krajcárból is megélhet, de hát a család miből él ? Van magának családja ?“ — „Van uram és pedig olyanok, kik már nem tudnak keresni, ezek az én áldott jó szüleim. Azután olyanok is vannak, kik még nem tudnak keresni, ezek az én gyermekeim. Igaz, nehéz ily nagy családot eltartani, de azért mégis csak el kell tartani. Szüléimért azért dolgozom, mert ők előbb dolgoztak értem. Sokat fáradtak, sokat áldoztak. Most kicsinyenként fizetgetem nekik vissza. Bárcsak minél tovább fizethetném nagy tartozásomat. Dolgozom értök, hogy nyugalmas otthonuk, megelégedett öregségük legyen. Kis gyermekeimért pedig nemcsak azért dolgozom, mert az Isten igy követeli, hanem mert szeretem őket. Mi lenne velők, ha nem fáradnám értök. Azután egy gondolat sok törödelmemben megvigasztal. Számitok arra: hogy ha már én nem tudok majd ojlgozni, akkor majd ők fáradnak értem s ők dolgoznak helyettem. Erre a gyermeki hálára én bizton számitok, mert hiszen ezt látják, ezt tanulják tőlem mindennap.“ Tetszett az urnák az aratógazda minden felelete. Gazdagon megajándékozta s búcsút véve tőle, gondolkodva tartott ha^a felé. Útközben újra és újra elismételgette beszélgetésüket. „Mikor lehet a munka mellett jó kedv?“ — „Ha van munkaszeretet.“ „Hogyan lehet kevésből is megélni?“ — „Ha az ember okosan osztja be s mértékletesen él.“ „Miért kell a családért híven fáradni ?“ — „Mert szüléink már dolgoztak értünk, gyermekeink pedig majd dolgoznak értünk.“ Hörényi Lajos. Gyámintézet és a Gusztáv Adolf egylet. Irta: Nagy István. I. Magyarhoni e. e. e. Gyámintézetünk 1911 szeptember 24-én Besztercze- bányán tartott közgyűlésének jegyzőkönyvében akadtam arra a talán némelyek előtt kedvesen naiv, de én előttem inkább szomorú pár sorra, amely kezembe adta a tollat, hogy Gyámintézetünknek és a Gusztáv Adolf egyesületnek történetéből egyet- mást elmondjak. Azt mondja ugyanis e pár sor (a bányakerületi egyházi elnök, Materny Lajos lelkész úr előadása szerint), hogy amikor egy jó öreg asszonynak, — kihez a Gyámintézet részére való adománygyűjtés közben fordultak — magyarázni kezdték, hogy a Gyámintézet tulajdonképen nem más, mint a Gusztáv Adolf egylet, akkor az könnyekre fakadva igy szólt: ó az a
