Harangszó, 1911-1912
1912-02-25 / 18. szám
1912. február 25 HARANGSZÓ Azóta rajta maradt a Tüzes név, maga is csak mosolygott rajta. Dehogy haragudott volna érte. Az eklézsiához pedig ekkép jutott hozzá. A fegyverletétel után szélnek eresztették a hazának és szabadságnak büszke hőseit; mint megalázott koldusok, piruló ábrázattal bandukoltak tovább. Gedeon is egy darabig járatlan utakon, céltalanul bujdosott, mig Szentes tájékán összeakadt egy vándorszínész csapattal. Lehet, hogy ők is csak álcázták e mesterségüket, hogy eltereljék magukról a gyanút, a zaklatást, mert a csavargó, víg komédiásokkal nem igen törődtek a kutató csendőrök s a kémkedő fogdmegek. Hadd mókázzanak, hadd daloljanak, hadd nevettessék meg a korcsmák füstös szobáiban s az üres csűrökben összegyűlt népséget. Olyanok voltak ők, mint a mezők pacsirtái, ezeket sen- kisem fogja kalickába, csak csicseregjenek szabadon a szántóvető ember gyönyörűségére. E szürke ruhás kis dalosok kinek is ártanának. Gedeon felcsapott a színészek közé társnak, mint kenyeres pajtásuk közöttük maradt, velük vándorolt, jó barát s vígcimbora lett örömben, bu- ► bajban egyaránt. Hová is ment volna ? Eddig is apátián, anyátlan árva volt, maga sem tudta igazi otthonát. Az iskolában csak kegyelemkenyéren élt, kisebb korában kiszolgálta a nagyobb diákokat, nagyobb korában tanitotta a kisebbeket, a szünidőben pedig szupplikálva barangolt az országban s kéregette a könyörület alamizsnáját, hogy aztán megint könyvei mellé ülhessen. Dacára a szinészkedés minden nyomorúságának, Ínségének, Gedeonnak tetszett e szabad, korlátlan élet. Senkinek sem szolgál, senkit sem süvegei meg ura gyanánt, senki- sem parancsolja neki: jösz te! Senkitől sem kér semmit, mert nem várhat; senkisem kér tőle valamit, r nem adhat. Ha pár garast keres, víg napja van, ha éhezik akkor sem koldul; koplalva, korrogó gyomorral újra megkacagtatja közönségét, s utána van megint lakodalom. S a vándorszínésznek akad mindig pártfogója, barátja, csak egy szívtelen ellensége van: a tél. Mikor ez beköszönt, szétszóródik a szinész- csapat, mindenki a maga kezére dolgozik, vagy legfeljebb ketten, hár- man. így könnyebb az áttelelés. avaszra szépen összetalálkoznak s 1 teljes megint a társaság. Karácsony táján járt az idő, kegyetlen, dermesztő hideg urakodott, az élesen süvítő szélvihar hordta, kavarta a metsző havat, a fergeteg a hófúvás ölnyimagasból torlaszokat emelt az utakon. Kint még a lehelet is megfagyott, istenkisértés volt ilyenkor útra kelni, vagy csak az egyik faluból a másikba is átmenni. Mindenki behúzódott a barátságos meleg va- cokba s onnan belülről nézte a haragos vihar tombolását. Szerencséjére, Gedeon még idejében bejutott a Balaton-parti kis faluba, jószívű emberek szíves vendéglátásába ; mert bizony abban az időben még nagyobb helyen sem igen volt vendégfogadó; az országutak mentén mértföldnyi távolságra állott egy-egy ütött kopott csárda: szegény legények tanyája, csavargók menedéke, vásárosnép pihenő helye. A szinésznép kerülte a csárdát, a nemesi kúriákon, papnál, tanítónál, gazdatiszteknél szállásolta be magát. Az eklézsia épen pap nélkül volt s az üres parókián vonta meg magát Gedeon. Karácsonyra egész sereg ünnep következett. Mendikánsra, legátusra hiába vártak, ilyen ítéletidőben ki eresztené őket útra, pedig hát az Isten igéjét mégis valahogy csak hallgatni kellene e szent napokban. Gedeon ajánlkozott, hogy elvégzi ő az ünnepi igék hirdetését. Ért ő ehhez is, tanulta is, gyakorolta is ezt nem egyszer. Az atyafiak nem sokat tanakodtak. Másnap szépen beharangoztak a karácsonyi istentiszteletre s Gedeon a szószéken szivetmegindító módon beszélt a Megváltó születéséről, a betlehemi pásztorokról, a mennyei seregek dicsénekéről s az áhitatos gyülekezet buzgósággal és az ellá- gyulás könnyei között hallgatta az épületes szép beszédet. Ugyanígy délután is. De már ekkor egy népes küldöttség várt rá a templomajtóban s megkérték, hogy valamiképen el ne menjen, mert még a holnapi napon is kívánnák hallani. Kurátor uram pedig gondoskodott róla, hogy szerény házánál a vacsoráról el ne maradjon. Gedeont nagyon megszerették, nem is eresztették el, ott marasztották, papjuknak választották. Nem is bánták meg sohasem. Hálás volt ő is, nem felejtette el emez egyszerű emberek jótéteményét. Mindvégig közöttük maradt, pedig sokszor hívták három akkora fizetésre, nagy előkelő eklézsiákba, úri nép közé. Nem ment el, inkább élt szűkös kenyéren, gólyafészkes, nádfedelü házikóban, békeszertő kicsiny nyája között. A fülemüle, a rigó is jobban szereti az erdők csalítját, mint az úri parkok gondozott bokrait. Régi jó öregek, milyen szerények, becsületesek, önfeláldozók voltatok a közjóért. Kolduló diákok, kóborgó színészek, vitéz honvédek, éhező iskolamesterek, fakult köntösű prédikátorok. hogy megmosolyogják ma rajongó telketek ábrándozását, pedig ti is nagyban hozzájárultatok, hogy él magyar s áll Buda még. Nevetek nem került a csatázó hősöké mellé a történelem lapjára, de azért tettetek sugára átragyog időn, enyészeten. 143. És győzött az — igazság.*) Németből fordította : Kiss Béla. Zöldülő lugasában ült a gazdag, kinek az élet minden kényelme rendelkezésére állott. Minden óhaja-vá- gya beteljesült, kitűnő egészségnek örvendett; utolsó falatja jobban esett az elsőnél. Épen pipáját tömögette, kedélyesen szürtyölgetve közbe-közbe párolgó reggeli kávéját, midőn egyszerre kopogtatást hall ajtaján. „Szabad“. Egy szegényes kinézésű, de tisztán öltözött úriember lépett be a szobába. Egy nagyobb csomag könyvet szorít- gatott hóna alatt. „Mit akar“ ? — kiáltott feléje mérgesen a gazdag. „Isten igéjét árulom uram, a szent Bibliát, amely könyv oly sok szenvedőnek volt már vigasztalója.“ „Ej 1 ostobaság I — kiált fel a gazdag — micsoda vigasztaló az? No hát tudja meg, hogy nekem semmiféle vigasztalásra nincs szükségem. Hagyjon el, adja a maga buta áruját annak, akinek akarja, nekem nem kell. Hál’ Istennek megvan még az öt érzékem ; amiről ezekkel meggyőződöm — azt elhiszem — a többit nem. Tudja meg, hogy a „hit“-szó az én szótáromban nem létezik. Valóban uram ? — kérdé meg- ütődve a könyvárus. Hm I ön azt hiszi, hogy tréfálkozom. Nem! Vegye tudomásul, hogy én az öt érzékemnek hívője vagyok. Tehát mégis csak hivő ön uram. Igen, hivő vagyok, de csak annak *) Részlet a fordítónak Ruprecht: „Was ist Wahrheit“ című fordítás alatt levő munkájából.
