Harangszó, 1911-1912
1912-02-25 / 18. szám
142. magunkat az istenbe veteit hitnek, a Krisztus iránti szeretetnek s lelkes ragaszkodásnak mellvasával, hogy miként Jézus a pusztában, mi is ellene állhassunk az ördög minden csábításának s hitünk sziklavárán a poklok kapui se vehessenek diadalmat. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy a szigorú önvizsgálatban megismert vétkeinket elhagyjuk, s gondolatainkban, érzelmeinkben, szavainkban és tetteinkben megtisztulva állhassunk meg lélekben a nagypénteki keresztfa alatt. Akkor.... a golgotái halom gyászos sötétségén keresztül ragyog megváltásunknak s üdvösségünknek fényes napja 1 Vermes Gedeon papsága. Irta: Fenyves Ede. Csodálatos napok voltak azok. Lázban égett az egész nemzet, mikor a „Talpra magyar“ varázslatos igéi felforralták a szabadság vágyától elragadt emberek vérét. Mint a rajzó méhköpü mozgott, zúgott, izzott az egész ország. Az urak palotáiba s a pórkunyhókba belopódzott egy sziveket dobogtató gondolat: legyen szabad a haza s annak minden egyes fia. Valahol az emberek találkoztak: utcán, vendégfogadóban, kalásztermő mezőkön, a kézművesek műhelyében, sőt a templomok küszöbén belül is, ennek a gondolatnak Ígérete kötötte le az elméket. Besurrant az iskolák falai közé. A pelyhes állu ifjak szíve megdobbant, karjaikon megfeszültek az izmok, a szűk falak közül vágyódtak ki a tágas csatamezőre, odahívta, csalogatta, hajtotta őket a lelkesedés tüze s a hazaszeretet parancsa. Hiába volt a pápaszemes, bölcs professzorok kérése, intelme, bizony üresen maradtak nemsokára az iskolák padjai. És azután azoknak az öreg professzoroknak szíve dobogott legjobban az édes örömtől, mikor látták, hogy nem gyáva nyulfiakat, hanem hősöket neveltek, kik, mint a párduckölykök, rohantak bele az ellenség tömegébe s kacagva győztek s mosolyogva haltak meg. Ki nem hallotta hirét a veres sip- kásoknak: a harmadik és kilencedik zászlóaljnak s az inci-finci honvéd- tüzéreknek ? A tizenöt éves kortól felfelé, fiatal diákgyerekek voltak ezek. Játék volt nekik a hadakozás. Dalolva rontottak előre a legvéresebb HARANGSZÓ. szuronyrohamban, dudorászva sütögették el a bömbölő ágyukat s pajkos hahotával tapsoltak, ha golyójuk jó helyre talált. Csata után megcirógatták, megcsókolták az ágyúnak forró csövét, apuská nak, bácsi kának s lelkem adtának nevezték azt. * Elült a harci zaj, elnémult az ágyuszó s félelmetes hallotti csend borult az előbb hangos terekre; az eltávozottak helye megint csak üresen maradt az iskolapadokban. A honvédgyerekek jó része szépen elmaradozott Kápolnánál, Isaszeg- nél, Vacnál, Nagysarlónál Segesvárnál és Piskinél és Isten tudja még hány helyen. Mosolyogva aludtak örök álomban a hant alatt, mely véres tetemüket takarta. Sokat felöltöztettek abba az ellenséges katonagunyába, melyre azelőtt olyan gyönyörtelten lövöldöztek s elvitték őket messze, idegen országba ; apjuk anyjuk azt sem tudta él-e, hal-e kedves szülötte fiuk. Voltak, kik hazajöttek a szülői házhoz s az édes anya egy darabig naponként meg-meg simogatta a félig hegedt sebhelyeket gyermeke homlokán. Mikor aztán ebből is elég volt, fogta magát a félig iskolázott fiatal ember s neki vágott valami életpályának, csak úgy a maga erejéből ; ösztöne, igyekezete, kitartása vezette, sarkalta s lett mindegyikből ember, ki megállotta helyét ott, hova erős akarata, vagy a jó szerencse vitte. Majdnem valamennyi elterelődött az eleve választott élethivatástól. Ki ügyvédnek készült, lett belőle pap, kiből pap akart lenni, lett szinész, iskolamester, vagy falu jegyzője, a félig kész mérnökből, orvosból lett tanár, vagy iróember, költő és újságszerkesztő. £,s vált közülük nem egy híresneves ember, a nemzet büszkesége, országos ügyek vezetője. Vált közülök jeles tudós, talentumos művész s ki szerényebb körbe került, ott is tiszteletnek s becsülésnek tárgyává lett. Az élet volt kemény iskolájuk, a sors szigorú tanítómesterük, ezért nevelődtek naggyá, mint az árbocfa mindig szilárdan állottak a változások zivatarában. Ismertem az öreg Vermes Gedeon tisztelendő urat, ki abban az időben szintén odahagyta az iskolát s elment véres kalászokat aratni a csatamezőre. Pedig még csak egy éve volt hátra, hogy elvégezve szakmáját, ki 1912. február 25. menjen falura valamelyik törődött aggastyán mellé káplánnak. A zivataros idők őt is kizökkentették megkezdett pályájából s egy ideig tétovázva kalandozott az élet rögös ösvényén. ő maga nem szeretett előhozakodni múltjával, élményeivel, pedig sok olyan eseményen vergődött keresztül, mik megkapóvá, jelentőssé és végzetessé teszik az ember életét. Hogy a szerb csatározások idején öt társával együtt a szervianusok elfogták, egy csűrbe zárták s azt rájuk gyújtották s Damjanich katonái már félholtan mentették ki a tüz- halálból; hogy az isaszegi hídnál egész éjen át sebesülten feküdt a halottak garmadája alatt s másnap a halott-takaritök szabadították ki; hogy a debreceni csata rémülete után ezer halálveszedelem között átsurrant az oroszok hadvonalán s még jókor érkezett a világosi siralmas fegyverlerakáshoz : mindé? szerinte szót sem érdemlő kicsiség volt. Ha nagy néha egy-egy részletet felelevenített emlékeiből, mikor egész figyelemmel hallgatták megragadó előadását, hirtelen átcsapott más tárgyra, mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott és semmi kérésre, könyörgésre sem folytatta tovább s azzal tért ki: hátha nem is úgy volt, hátha csak káprázat volt, hátha magam is csak úgy álmodtam mindezeket. Hézagos élettörténetét úgy kellett összeszedegetni imitt-amott elejtett szavaiból. Még születési helyét sem tudta bizonyosan senkisem. A nagy alföld síkjain, vagy bérces Erdély valamelyik zúgában ringott-e bölcsője, vagy a Duna partja mentén játszotta-e el gyermekjátékait, az talány maradt az emberek előtt. Apjáról, anyjáról, testvérről, rokonról senkisem tudott, úgy lehet ő maga setű. De azt már mindenki tudta, hogyan pottyant oda abba a kis Balaton melléki eklézsiába, a hol ötven évnél tovább hirdette az Úr igéjét, néhány évvel ezelőtt történt haláláig. . A környéken úgy hívták: Tüzes Gedeon, e néven ismerte mindenki. Ez pedig úgy ragadt rá, hogy egyik pünkösdi beszédét ekképen kezdette: Tűz van! Tűz van I s mikor a szu- nyókálásukból felzavart hallgatók épen rohanni akartak kifelé, akkor tette hozzá megnyugtató hangon: Tűz van a keblemben I
