Harangszó, 1911-1912
1912-02-18 / 17. szám
136. Nagy Frigyes és a magyar teológus. Most, hogy a német nemzet fényes ünnepségekkel emlékezett meg a hajdani porosz uralkodó: Nagy Frigyes születésének kétszázadik évfordulójáról, eszembe jut egy kis történet, amit valahol egy német könyvben találtam feljegyezve. Szól e történet a hétéves háború győzedelmes főhőséről és egy magyar protestáns teológusról. 1763-ban, a hubertusburgi béke után Nagy Frigyes Sanssouciba vonult vissza, ahol a lezajlott háború fáradalmai után igen jól érezte magát. Ha a kertjében sétálgatott, gyakran megszólított egy-egy arramenőt s minél érdekesebb dolgokról értesült a király, annál szívesebben társalgóit a megszólítottal. Egy ilyen séta alkalmával megpillantott a poroszok nagy királya egy fiatalembert, aki gondolatokba merülten nem vette észre a királyt, csak mikor már közvetlenül ott állott előtte. Nagy Frigyesnek éppen jó kedve volt és így szólt a meglepett fiatal emberhez: — Látom, kend egyetemi polgár; Haliéból, Frankfurtból való ? — Felséged parancsára, Frankfurtból jöttem. — Kend bizonyosan teológus, fölismerem a sörízű hangjáról. Különben milyen földi kend? — Felségednek helyesen méltóz- tatott megjegyeznie, hogy teológiát végeztem és Magyarország az én hazám. — Hát kend mért nem tanulta az evangéliumot odahaza? — Felséged tudja, hogy nálunk Magyarországon a protestánsok vallás- szabadságát mindinkább elnyomják. — Különös. Lássa, itt arról panaszkodnak, hogy túlságosan nagy vallás- szabadságot adok az embereknek. — Ezek a panaszok bizonyára csak a hallei pietistáktól erednek, egyébként felségedet egész Európában a reformáció és lelkiismereti szabadság hatalmas védelmezőjeként ismerik. — Bécsben is így vélekednek-e felőlem? — Némelyek kivételével úgy bizony. — És kik ezek a kivételek ? — Ej, hát a jezsuiták, akikre most már rábízták a censori és könyvvizsgálói teendőket is. — Nézze kend, ha tisztességesen megtanulta a dolgait, akkor mindent hazavihet a koponyájában. HARANGSZÓ. — De felség, a tudósnak mégis csak szüksége van könyvekre és iratokra. — Hát ott Bécsben oly igen szigorú a könyvadó? A bécsi jezsuita uraknak olyan igen fejlett a szimatjuk a becsempészett könyvek irányában ? — Ami a filozófiai könyveket illeti, a szimatjuk bezzeg kitűnő. Efajta könyvekből nem merek magammal vinni egyet sem, még felséged műveiből sem. — Mondok magának valamit. Vigye magával Isten hirével a könyveit, vásároljon is hozzá és ha Bécsben elakarják venni a könyveit, mondja csak, hogy e könyveket a poroszok királya ajándékozta kendnek. A páter- kák azért persze nem sokat fognak magával törődni, de hát nem lesz baj. Csak hadd vegyék el a könyveit; azonban rögtön menjen a követemhez s mondja el neki, amit most tőlem hallott. Azután telepedjék be a legelőkelőbb vendégfogadóba és éljen bőséggel. Naponként költsön el legalább is egy aranyat és maradjon mindaddig ott, mígnem házhoz küldik a könyveit. Jótállók, hogy a könyveit odaküldik kendnek. De amint mondám, egy aranynál csekélyebb számlája ne legyen ám naponkint! És most még mondja meg, hogy hívják. — Hetéssy a nevem, magyar teológus vagyok, felséged legalázatosabb szolgája. Eközben épen a kerti szalon ajtajához értek, hol a király felszólította a diákot, hogy várjon egy kissé őreá. A király bement a palotába, de néhány perc múlva újból megjelent s átadott a teológusnak egy levelet, amelyben a király utasította bécsi követét, hogy Hetéssy teológus a porosz király költségén tartandó el Bécsben. Nagy Frigyes így szólt: „Mutassa e levelet a bécsi követemnek, azután rendben lesz minden. A könyveit bizonyosan visszakapja, de éljen ott Bécsben minél fényesebben, hallja kend, költsön el legalább is naponként egy aranyat“. — De felség. . . — Semmi de. Bízza dolgát énreám. Gondom lesz arra is, hogy ráadásul a magáé legyen Magyarország legjobb paróchiája. S most hát utazzék Isten nevében és írjon majd egyszer. A fiatal papjelölt meghajolt, elment a szállására, nyugodtan becsomagolta könyveit és elutazott. A határon csakugyan elvették a könyveit, lepecsételték és Bécsben a könyvvizsgáló jezsuiták elkobozták, mint tiltott árut. 1912. február 18. „De főtisztelendő uraim, — szólt Hetéssy —, gondolják meg, hogy e könyveket ő felsége a porosz király adta nekem. Csak nem merészelnek. . . * „Örüljön kend, hogy nem utasíjuk kendet is egy szép csendes helyecs- kére a könyvei mellé“, válaszolt egy cingár jezsuita páter. Érre azután Hetéssy hamarosan # elbúcsúzott a szigorú censor uraktól és azzal a bizonyos levéllel nyomban a porosz követhez sietett. Éz már tudva a dologról, barátságosan fogadta a magyar teológust, aki elmondta pontosan mindazt, amit a porosz királytól hallott s ami vele Bécsben történt. A követ meghagyá a titkárának, hogy szállásolja be He- téssyt a „Római császár“ vendég- fogadóba, hol a fiatal embert további intézkedésig lássák el a porosz követség költségén. A követ azután minderről értesítette Nagy Frigyest, aki azonnal parancsot küldött a breszlaui kormányzónak, hogy egy bizottság zárja le a breszlaui jezsuita-kollégium könyvtárát, lássa el pecséttel a zárakat, állítson az ajtók elé két silbakot;, azonkívül reggelenként vizsgálja meg a pecséteket egy hadnagy és egy kincstári tisztviselő, akik naponként egy-egy tallért kapjanak a jezsuita- * kollégium pénztárából, a két silbak pedig fejenként nyolc garast, ezenkívül megtérítendő harminc tallérnyi költség a zárak lepecsételésére. A páterek a királynak eme rendkívüli intézkedése miatt igen megdöbbentek. Senki sem tudta nekik megmondani, miért haragudott meg rájuk a király oly hirtelen. Sok tanácskozás után küldöttséget menesztettek a királyhoz Potsdamba, hogy nála tudakozódjanak a dolog mibenlétéről. A király — szokása ellenére s bizonyára, hogy több költsége legyen a breszlaui és bécsi jezsuitáknak — néhány hétig megváratta a küldöttséget ; végül maga elé bocsátotta. Az audiencián sokféléről folyt a beszéd, csak éppen azt nem kérdezte a király a páterektől, hogy mi az ► oka a jövetelüknek. A küldöttség egyik tagja végtére megkockáztatta a kényes ügy említését. „Ahá, — szólt a király —, ti a könyvtártok miatt jöttetek ? Helyes, tudom már. A pecséteket én rakattam a zárakra és a dolog okát egyes-egyedül a bécsi követemtől tudhatjátok meg. Kikhez egyébként ezentúl is kegyelmesen jóindulattal viseltetünk. Isten veletek!“ A főtisztelendő urak tehát „kegyelmesen el voltak bocsátva.“ Nagyot *
