Harangszó, 1911-1912
1912-02-18 / 17. szám
1912 február 18. HARANGSZÓ 137. néztek. Búsan hazaballagtak, tanakodtak. de nem tudtak zöldágra vergődni. Végtére elindítottak egy másik küldöttséget a bécsi porosz követhez. Ez eleintén elcsodálkozott a küldöttség kérdésén és sajnálattal mondta, hogy a dolgot nem érti Mégis, mintha hirtelen az eszébe jutna valami, így szólt: „Talán a helybeli könyvvizsgáló hivatalban megnyerhetik az urak a kívánt felvilágosítást.“ Azután elmondta nekik a magyar teológus ügyét. A breszlaui jezsuiták a bécsi cenzori hivatalban csakhamar rájöttek annak a nyitjára, hogy miért intézkedett velük szemben a porosz király oly szokatlan módon. Azonnal gondoskodtak, hogy Hetéssy házhoz kapja a könyveit és megjelentették a dolgot a bécsi porosz követnek is, kitől elbúcsúzva, haza akartak térni. De a követ figyelmeztette őket, hogy aligha lesz foganatja az addig tett intézkedésüknek, ha a magyar teológus vendéglői számadását is ki nem egyenlítik. Nem maradt más választásuk, mint a bécsi jezsuita-kollégiummal közösen megfizetni a magyar diák vendéglői költségét, ami addigra már 96 aranyra rúgott. Mert Hetéssy barátunk derekasan megfelelt a porosz királytól kapott utasításoknak. A bécsi jezsuiták pedig azért segítették meg rendtársaikat, mert érdekükben volt, hogy a breszlaui fiók-rendhéz fönnmaradjon. A breszlaui jezsuiták a bécsi porosz követtől kapott elismervényt elküldték Nagy frigyesnek, aki látva, hogy minden rendben van, megnyitotta a könyvtárukat és a kollégium rektorának levelet írt, melyben figyelmeztette a rektort, hogy a bécsi rendtársak ne álljanak bosszút Hetéssyn ; különben ő, t. i. a király majd több ízben is tudakozódik Hetéssy felől. Sőt ha az a fiatal ember nem kapja meg Magyarország legjobb paróchiáját, vagy pedig ha őt vagy az övéit és a protestánsokat üldöznék, akkor a breszlaui jezsuita-kolostor szenved érte. És hogy a király még nyomatékosabban szóljon a levelében, utóiratként ezt írta: „A breszlaui jezsuitakollégiumot azonnal megszüntetem, mihelyt a németországi egyetemekre járó magyar teológiai tanulóknak ezentúl kellemetlenségei akadnának a bécsi Cenzúra miatt.“ Hamar Gyula. Egy félmilliós alapítvány sorsa. 1886-ban az akkori dunántúli püspökhöz, néhai jó Karsay Sándorhoz elment egy nemeslelkű, derék evangélikus ember s átadta végrendeletének egy példányát megőrzésre. Simunyák Antal hites prókátor volt ez az ember, ki a vasmegyei Körmenden, majd meg. Sopronban lakott. Gondolkodó, magába merülő, elmélyedő embernek mondják, akik ismerték. Szorgalmas, iparkodó volt egész életében. A munkát kötelességnek és egyben boldogságnak tekintette. Egyházát szerette s az apák áldozatkészségét mindig tisztelettel emlegette. Mikor a következő év áprilisében Simunyák Antal meghalt, kiderült hogy egész vagyonát a dunántúli egyházkerületnek s iskoláknak, egyesületeknek hagyta. A soproni, nagy- geresdi, körmendi gyülekezetek mind ott voltak a hagyományosok közt. Gondolt a soproni főgimnáziumra melynek 10 ösztöndíjat adott, kórházakra, gazdasági egyesületre stb. stb. Békén is élvezték ezek az intézmények a jólelkű ember hagyatékát majdnem 25 esztendőn keresztül. Ekkor egyszerre megmozdultak a rokonok s perrel támadták meg a hagyatékot. Kiderítették, hogy a több ívből álló végrendelet nincs szabályszerűen összevarva, illetőleg annak zsinórját nem pecsételték le a tanúk. Megindult a pör, amely a múlt héten elérkezett végéhez, mely szerint a törvényszék és királyi tábla Ítéletét a kúria is jóváhagyta, s a végrendeletet megsemmisítette. így azután a dunántúli egyházkerületnek ki kell fizetni azt a közel fél millió koronát, melyből gyülekezetek és iskolák áldásos intézményeit létesítette és fenntartotta. Az a sok alapítvány, az a sok évről-évre megújuló anyagi támogatás, minden-minden oda van. Jó Simunyák Antal ezekkel a sorokkal kezdte végrendeletét: „Rendeltetésünk, hogy a?on társadalomnak, amelyben éltünk, jólétét elő- ' mozdítsuk, őseink vérükkel, életükkel áldoztak a honnak, gyermekeket neveltek a társadalomnak. Jelen felvirradt korunk nem igényli annyira vérünket, mint inkább hazánkért égő szerelmünket.“ És ezekkel a szavakkal végzi utolsó írását: „Életem legboldogabb pillanata az volt, mikor megírtam ezt a végrendeletet. Megnyertem benne fáradozásom minden gyönyörűségét, munkám legszebb bérét... Nem kívánok még csak egy sirkövet se. Hanem, ha szabad végső óhajomat nyilvánítanom, ez abból áll: a küzdelem munka, senkise restelje a fáradságot és az engedelmességet. Mindenki tegye meg kötelességét hőn, lelkesülten, ama hazafisággal, amely áldozatkészséggel szolgál a köznek.“ Erősebben ver a szívünk, mikor ez az emelkedett gondolkodás, ez az egyházszerető áldozatkészség megérinti lelkünket. Tiszteletadással vesszük körül annak alakját, ki egy negyedszázaddal ezelőtt mindenét odatette egyháza oltárára. Most mindennek vége. Nemes szándék, utolsó akarat, vallásos lelkűiét semmivé foszlik, mert hiányzik a zsinór végről egy kis pirosló kiemelkedés, a spanyolviaszk. Ezután úgy lesz, mintha Simunyák Antal egy fillért sem áldozott volna egyházának. Talán sokan azt is gondolják, mintha sohase élt volt. De nem ! Van valami, amit nem lehet elpörölni az egyház- kerülettől. Az elveszített félmillió helyén megmarad az erkölcsi tőke : egy nemeslelkü, nagy ember életpéldája és megmarad ennek erkölcsi kamatot hajtó jövödelme, mely nemeslelkü, nagy embereket nevel anyaszentegy- házunknak! Szlavonorszagi történet. Irta: Mesterházy Sándor. Hideg februári nap volt. Künn hordta a szél a havat. A dúló fer- geteget látva, az ember elgondolta magában azt, mit jó Petőíink igy fejezett ki: „Hol a boldogság mostanában ? Barátságos meleg szobában 1 “ — Egyszerre halk kopogtatás hangzik irodám ajtaján. S a „szabad“ szóra belép egy idegen férfiú. Bemutatja magát: „F. M. vagyok, Szlavóniából jövök, most érkeztem meg, a hóviharral sokat küzdve, alig hogy meg nem fagyva, a gyékényesi állomásról és egy alázatos kérésem volna tisztelendő úrhoz.? Biztatásomra, hogy előbb csak melegedjék meg és azután mondja el: mi járatban van, kényelembe helyezte magát, majd néhány közömbös kérdés és felelet után, bánatos hangon elmondta az alábbi történetet. Itt születtem Somogy vármegyében, a tisztelendő ur falujában. Itt éltem le boldog gyermekkorom első éveit. De édesatyám egyszer nagyot gondolt. Arra a hírre, hogy Szlavóniában olcsó a földbirtok, elhatározta, hogy kivándorol. Az elhatározást tett követte. Eladta kis birtokát és itthagyva a szülőföldet, a rokonokat, az ev. templomot, iskolát, gyülek^-
