Harangszó, 1911-1912

1912-02-04 / 15. szám

1912. február 4.

Herceg András. Több évvel ezelőtt, április 13-án egy nógrádmegyei faluban eltűnt Herceg András. Kar volt pedig érte, mert szép gazdasággal dicsekedhetett, derék ember is volt, s amellett fiatal házas.

Keresték az eltűnt Herceg Andrást mindenütt, de hiába. Már halottnak gondolták, meg is gyászolták hozzátartozói.

Ugyanabban az évben, augusztus 8-án pislogott valami egy sziklabarlangban. Ki is nyújtózkodik az a valami, sőt hangot is hallat és pedig a következőképen : „Én vagyok Herceg András ? azt hiszem igen.“ De midőn álomittasan kibotorkált a barlangból érezve a meleg nyári levegőt és látva a viruló természetet, tovább morgott magában.

„Mégsem lehetek én H. A., mert mikor H. A. belebújt ebbe a barlangba, akkor hatalmas hóvihar volt, most meg kánikula van.*

De bizony a környék igen ismerős volt előtte. A falut, sőt saját házát is megismerte. „Ha tényleg Herceg András vagyok, akkor felesegem biztosan megismer.“ Szólt ismét magában.

Éppen a konyhaajtó előtt ült a felesége és burgonyát hámozott. A kését elejtve bámult egy darabig férjére, de mikor látta, hogy az nem hazajáró lélek, hanem hús és vér, nyakába borult és sírt örömében.

„Hol voltál oly sokáig, ma már augusztus 8-ika van, mennyi idő eltelt azóta, hogy láttalak.* Ezek voltak a szerető hitves első szavai.

„Ha ma augusztus 8-ika van,’ akkor én éppen 16 hétig aludtam a boresznói barlangban.“ Volt a válasz. És úgy is volt, 16 álló hétig aludt ott H. A. anélkül, hogy egy falat élelmet, vagy egy korty italt vett volna magához.

Így történt-e, — nem tudom ellenőrizni. De ha igazán igy történt, akkor bizony ez a történet is azt mutatja, hogy az orvosok még most sem ismerik az emberi természet ösz- szes titkait.

*

A meggyógyított beteg. Vannak gazdag emberek, akiknek a sok sárga csikójuk dacára is küzdeniük kell az életviszontagságaival, betegséggel, aminőkről hál’ Istennek a szegény embereknek . nincs tudomásuk; mert vannak betegségek, amelyeknek nem a levegőben, hanem a puha párnás székekben, a selymes ágyakban és a tele tálakban vannak csirái.

HARANGSZÓ

A töntiek bizonyítására szolgál egy fővárosi gazdag úr története.

Egész délelőtt karosszékében ülve szivarozott. Minduntalan valami csemegét evett, hol hideget, hol meleget. Délben asztalára került mindaz, amit szeme, szája kívánt. Délután kétszer, háromszor is ozsonázott minden étvágy nélkül, csupa időtöltésből. Vacsora után lefeküdt puha párnái közé, s olyan fáradt volt, mintha egész nap aratott volna, de aludni mégsem tudott jóízűen. Másnap mindig beteg volt, s nem tudta őt orvos gyógyítani, mert egynek sem fogadta meg a tanácsát. Végre hallott egy vidéki híres orvosról, aki hacsak ránéz a betegre, már meggyógyul az. Éhez az orvoshoz irt. Lefestette előtte helyzetét. A mi orvosunk tisztában volt mindjárt a helyzettel és következőképen válaszolt a kapott levélre: „Tisztelt Uram 1 Az ön

helyzete valóban veszedelmes. Ha meg akar gyógyulni, jöjjön el hozzám minél előbb, dé előre is figyelmeztetem, hogy nem szabad kocsin avagy lóháton jönnie, mert akkor a legnagyobb veszélybe juthat. Induljon el azért gvalogszerrel. Naponta ne egyék többször, mint háromszor. Ez az én tanácsom. Ha nem fogadja meg, nem hallja már jövő tavasszal a kakukszót. Tegyen különben amit akar.“

Nem kellett több páciensünknek. Másnap korán reggel útnak indult, hogy felkeresse az orvost. Az első napon olyan lassan ment, mint egy csiga. A második, harmadik napon úgy rémlett előtte, mintha a madarak már rég nem daloltak volna olyan szépen mint most. Az emberek akikkel találkozott, igen barátságosaknak tűntek fel előtte. A napsugár mintha melegebben sütne, a levegő mintha üdébb volna.

A tizennyolcadik napon megérkezett abba a vidéki városkába, ahol az orvos lakott.

Alkalmatlanabbúl nem is jöhettem volna — mormogá magában — mint most. Hiszen csak valami bajom volna ? Majd kinevet az orvos, ha megtudja, hogy semmi bajom sincsen. De idáig ha eljöttem, már csak mégis elmegyek hozzá.

Az orvos nagyon barátságosan fogadta és tudakozódott állapota felől. „Nekem hál Istennek semmi bajom sincsen — volt a válasz — ha doktor úr is olyan egészséges, mint én, akkor ön is hálát adhat Istennek.“

Az a szerencséje — mondá az orvos, — hogy tanácsomat megfo121.

gadta. Menjen csak haza is gyalog, otthon azutan dolgozzék szorgalmasan és sohase egyék többet, mint amennyit étvágya megkíván. Szóval, éljen munkás, mértékletes életet.“ Ezen szavakkal elbocsátá az orvos betegjét.

A gazdag ember megfogadta a tanácsot és nem is volt többet beteg.

Közli: Kühn János, tanító.

Erzsébet királyné bátorsága.

Boldogult királynénk Erzsébet, ki gyilkos tőrétől esett el rendkívül bá- torlelkü asszony volt s a legnagyobb veszedelemnek is nyugodtan a szemébe nézett. Amikor egyszer Angolországban tartózkodott, séta közben találkozott egy nagyon sápadt, vézna asszonnyal. Megszólította s megkérdezte, hol lakik. Másnap aztán fölkereste szegényes lakásán, hogy meggyőződést szerezzen az asszony nyomorúságáról. Az asszonyt többször meglátogatta kísérőjével, de a nélkül, hogy sejttette volna kilétét. Egy alkalommal, amikor a szegényes lakást elhagyta, a beteg asszony férjével találkozott az ajtóban, aki puskával a vállán tért haza az erdőből. A férfi, a helyett, hogy a királyné jóságát megköszönte volna, durva szavakkal kifakadt az uriosztály ellen s a legádázabban a koronázott főket szidta. A királyné félbeszakította a gyűlölködő áradatot:

— Hogy gyűlöli a királyokat és a gazdagokat, az engem nem érdekel mondta nyugodt méltósággal. — Azonban azt tapasztalom, hogy forradalmi hajlamai sem képesítették arra, hogy családjáról tisztességesen gondoskodjék. Jobb volna, ha egészségtelen eszméi helyett a kenyérkereset gondolatával foglalkoznék, hogy a gyermekeinek és feleségének betevő falatja legyen.

Tajtékzó dühvei támadt rá a férfi :

— Hogy mer a családi ügyeimbe avatkozni. Igenis állítom, hogy minden nyomorúságnak és szegénységnek a gazdagok, de leginkább a koronázott fők az okozói. Úgy utálom és gyűlölöm ezeket az ingyenélőket, hogy ha egy is az utamba kerülne, lelőném, mint egy veszett kutyát.

Aztán ráütött a válláról lekapott fegyverre s vadul lobogó tekintettel rikácsolta:

— Csak most állana a puskám előtt egy ilyen koronás perszóna, tudom Istenem elbánnék vele.