Harangszó, 1911-1912
1912-02-04 / 15. szám
120. HARANGSZÓ. 1912. február 4. .. ...Fogadja elsősorban is a legmé- lyebb hálás köszönetemet, azért a gyönyörűen felismertetett „jótevőért“, amelyből tisztán kivettem minden tanulságot és egyszersmind a vasárnap iránt való kötelességeket is. De sajnos, hogy nálunk ezt az áldott jóltevőt oly sokan félreismerik. Vájjon mikor jön el az a korszak, amidőn nálunk is felismerik e szent napnak áldásos jótékonyságát, mikor válik ez mindenkinek legjobb barátjává ? Ami a vasárnapot illeti, mindig szerettem ugyan, de nem azért talán hogy akkor a hétköznapi járomból kifogva, vasárnap pedig a test kö- nyelmű hajlamainak és a világ hiú kívánságainak igájába hajtsam, a fejemet. Hanem azért: kiváltképpen úgy nyáron amikor annyi a dolog, hogy az ember jószerint még meghalni sem érne rá. mikor sokan azt mondják, hogy minek van most ez a vasárnap, csak ne jött volna ! Pedig mikor van legnagyobb szüksége az emberneka nyugvó napra, mintnyáron, különösen a főldmivesnek. hogy a test az egész héten tikkasztó melegben való munkábr 1 kibontakozzék, pihenést keressen, uj erőt és munkakedvet gyűjtsön a jövő heti munka folytatására. De azért legjobban üdvös a vasárnap az igaz keresztény emberre nézve, az én nézetem szerint, hogy a hétköznapi fárasztó munka zajában lelki érzékei el ne tompulj mák, idegei el ne szakadjanak emberi méltóságának érzetétől és keresztényi hivatottságától. S hogy e szent napon ideje legyen széjjel tekinteni maga körül: hogy feltekinthessen a magasságba ahhoz, ki a nagy természet világát igazgatja, akinek parancsára az erdők s mezők ki- zöl delnek a gyümölcsfák virágokat hoznak, aki felékesíti a mezők liliomát s a puszta megholt természetet újra gyönyörű szinpompába öltözteti, aki kihívja az elveszett magot a földből és annak idején megérleli a gabona kalászait, hogy abban az emberiségnek, mint szeretett gyermekeinek megadja a mindennapi kényeret. S igy aki ezeket szemlélgeti s a gondolatait ezen legelteti, az mindig egy egy lépéssel közelebb jut a mennyei atyához és mindjobban belátja saját gyarlóságát Látja, hogy biz az ő munkája mind hiába való volna, ha ahhoz a teremtő nem nyújtaná segedelmét és ha az ő mindenható karja nem munkálkodnék. Azután a keresztény ember az evangéliom alapján való hite által felismeri azon emberi és keresztényi méltóságát, melyre a Meny- nyei Atya az ő szent fia által érdemessé tette t. i.: „Úgy szerette Isten e világot, hogv az ő szent fiát sem kíméletté váltságul érette.“ S ime, ha vizsgáljuk, a vasárnap a legüdvösebb nap életünkre nézve, mert mig egyfelől testünket pihentetjük, másfelől pedig egy országot építgethetünk. Ha a vasárnapot úgy töltjük, mint annak szentsége megköveteli, úgy lesz az a lelki épülésnek napjává. Beled. M. J. Félremagyarázás. E múló föld gvakran Szenvedésnek réve! A betegség alul Senki sincs kivéve ; Meg kell itt kóstolnunk Izét minden bajnak; Fájdalmink, keservink Soha ki nem halnak. A szegény rátóti Embert is leverte Lábáról kegyetlen Sorsa súlyos terhe. Oldala nyilallott Neki szörnyüképen S nem volt, ki segítse Nagy szenvedésében. Kuruzslás, hátkenés Hogy nem használt semmi, Elhatározta hát Az orvoshoz menni. Zsebjeit megtölté Sok jó bankópénzzel S úgy ment a városba Lassú döcögéssel. Az orvos megnézte A szenvedő embert; Leült asztalához S orvosságot rendelt. Meg is magyarázta Tőről-hegyre neki: „Ez olyan orvosság: Vízben kell bevenni!“ Az ember azután Mihelyt hazaére, Teteté a kádat Udvar közepere. Töltet bele vizet Vederrel vagy tízzel, Hogy csaknem telvé lett A kád hideg vízzel. S midőn ezen dolgok Így megtörténének, A mi jó emberünk Részeit testének Belebocsátja a Vízzel töltött kádba És az orvosságot, Úgy tömte magába! Színi Péter. Olvassátok a bibliát! Zsolt. 119., 105. Hol biblia a bázban nincs, Tanyái a sátán ütött ott. Hiányzik ott a leoíőbb kincs, De isten nem lel bajiétól. Február 4. vasárnap, Zsolt. 4, 9. „ 5 hétfő, Jakab 1, 2—3. „ 6. kedd, Gál. 5 9. „ 7. szerda. Jeremiás 1, 8. „ 8. csütörtök, Mosi 7, 24. „ 9. péntek, Zsid' k 1. 4, 24. „ 10. szombat, Példabeszédek II., 2, 5. Apró történetek. jKirály-p, vnqy paraszt. IV. Henrik francia király idejében történt, hogy egy vidéki bácsi Párisba, a francia fővárosba lovagolt, (mert akkoriban még nem szágultak a vonatok az országon keresztül). Nem messze a várostól társul szegődött hozzá egy úr, — a francia király, — szintén lóháton, a kíséretét elhagyva. „Honnan jő barátom?“ Szólalt meg a király. „Innen és innen.“ „Bizonyára dolga van a városban ?“ „Ez és ez; de szeretném a királyunkat is látni, aki oly atyailag gondoskodik népéről.“ Mosolyogva szólt IV. Henrik: „Erre alkalma nyilhatik ma.“ „Ja csak tudnám, hogy melyik a király a sok úr között ?“ „Amelyik fönntartja a kalapját, ha a többiek alázatosan megemelik előtte.“ Lassacskán haladva, beért a két lovas a városba, miközben élénk beszélgetés fejlődött ki közöttük a föld- mivelésről, a gyermekekről is szó volt stb., s eközben a vidéki utas nem vett észre semmi különöset. Végre feltűnt neki, hogy előlük mindenki már messziről kitér, s alázatosan megemeli kalapját. Kezdett előtte világosodni a helyzet. „Uram ! — szólt és végigmérte ismeretlen kísérőjét, — vagy ön a király, vagy én vagyok az, mert csak kettőnknek a fején van fönt a kalap.* Újból elmosolyodott a király és megmondta, hogy bizony ő IV. Henrik. Innen ered az a mondás, ha valaki a társaságban fején felejti a kalapját: „Vagy te vagy a király, vagy a paraszt.“ ♦
