Harangszó, 1911-1912

1912-02-04 / 15. szám

HARANGSZÓ.

119.

1912. február 4.

az öreg nagyságos ur életében. Úgy érzé, hogy attól uj erőre kapna s megfiatalodnék. S ez a kivánatossága végre arra vitte, hogy tőrt tett ki egyik éj'elen a kertjükbe, mint Csiza Gergőtől látta egynéhányszor, hogy nyulat fogjon vele. Fogott is, de rajtavesztett. Az ifjú nagyságos ur, szokása szerint kora reggel sorra járatta embereivel a kerteket s reá akadtak a tőrvasban vergődő nyulra.

A nagyságos ur vérét, akarom mondani, szigorú megbüntetését követelte. A vadorzó törvények legszigorúbb paragrafusát akarta alkalmaztatni reá, noha a főbíró ur minden áron fel akarta menteni. Mégis hogy ellenséget ne szerezzen magának a földesurban, elitélte egy napi börtönre.

Szegény István bácsin igy esett meg a nagy szégyen. Leánya és egyik unokája kisérte el börtönéig s kisirt szemmel vártak rá napestig a szolgabirósági épület előtt, mig letelt a büntetési idő. Mikor kiván- szorgott az öreg a nagy kapun, zokogva borultak össze mind a hárman.

Szomorúan, szótlanul ballagtak hazafelé az országúton. Nem úgy az utánuk törtető Csiza Gergő, ki nagy szerencsét csinált ma Neufeld Ármin takarékpénztári igazgatóval az általános takarékban. Nem hiába kedvet szerzett magának a Bodzafavendéglőben, kurjongatott is torkaszakad- tából, akár csak legénysorban lett volna még. A hegyaljai csárdánál utolérte a bús atyafiakat.

— No, István bátyám, szomorko- dóját a huncut világnak, gyüjjenek be a csárdába. Fizetek egy fél liter bort. S aztán együtt tarosunk hazafelé. Ocsóbb lesz az ut.

— Hej, Gergő öcsém, — szólt bánatosan az öreg, — nincs most kedvem a nagy szégyen miatt, még a borhoz sem.

— Sose eméssze magát a keserűséggel, öreg testvér, az urak huncutsága miatt. Ültem én már többet is, mégsem töröm be a fejemet miatta.

— Az más, Gergő. Neked nem olyan nagy szégyen, mint nekem. Nem voltál te negyvennyolcas honvéd, mint én — szólt önérzettel az ősz vitéz.

— Vótam helyette a bosnyák háborúba, harcótam, mint egy tigris 1 — dicsekedett Csiza Gergő is.

— Az semmi, öcsém; még ha- J sonlitani sem lehet téged hozzám — negyvennyolcas honvédhez ! — szólt lenézőleg az öreg s otthagyta a bosnyák háború hősét a csárdánál.

Ettől kezdve nem jött hozzánk. Már-már azt hittük, hogy megtért ő is a többi hősök csendes hazájába. Később hozták hírül, hogy él még, de nem mer többé az urak elé kerülni, mivelhogy az a nagy szégyen történt vele.

Erre a hirre elküldtük az öregnek a lel nem vett járandóságait. S harmadnapra már becsoszogott hozzánk, még görnyedtebben, mint azelőtt.

— A jó Isten áldja meg a tekintetes uraknak hozzám való jóságát! — itt elcsuklott az öreg, könny bugy- gyant mély üregbe húzódott szeméből.

— Ne búsuljon István bácsi, szeretik, becsülik magát mindenütt! — vigasztaltuk az öreget.

— Ugy-e 1 — kapta tel megenyhülve, de panaszosan a reszkető fejét. — S azoknak mégis volt lelkűk engem — negyvennyolcas honvédet megbélyegezni!

A legnagyobb jóltevö.

(Egy levél a nép soréból.)

Körülbelől egy évvel ezelőtt jelent meg az Evang. Családilap hasábjain egy cikksorozat a vasárnap nagy jelentőségéről. Baldauf Gusztáv püspöki titkár fordította le német nyelvből. Az ilyen könyvecskének prófétai hivatása van. Elindul az országba, bekopogtat kunyhókba, szobákba s meg- hallgattatást kér a lelkektől. Bizony sokszor gondoljuk írás közben: vájjon meghallgattatásra találunk-e ? . . Nem lesz-e írásunk „kiáltó szó a nagy pusztaságban ?“ . . .

Mostanában egy levél került a kezünkbe. A nép sorából, a nép egyszerű fia irta a cikkek Írójának, Baldauf Gusztáv püspöki titkárnak. Van benne sok józan gondolat, vallásosság becsületes életszándék. Közlünk belőle egy részt, talán okulást merítenek sokan belőle.

Hisz a hervadt erdő színehagyott lombja,

Hisz a súgó szellő egyre csak azt mondja, Hogy a hegyeken túl, ott valami készül, Kibomlik a hajnal a fekete éjbül,

Megvirrad még végül.

Bujdosóknak lelke nem hiába várja,

Ott a hegyeken túl pirul az ég tája,

Mintha a nagy égbolt vérrel volna festve, Oszlik az éj gyásza, tűnik a nagy este,

A szomorú este.

Ott a hegyeken túl valami zúg, dördül,

— Talán zivatar kél, — az, hanem a földből, Kelettől nyugatig csap suhogó szárnya,

Az elől tut az éj nagy barna homálya,

Sűrű ködös árnya,

— Furcsa ez a hajnal, úgy lobog a fénye,

— Furcsa ez a dörgés, földről hat az égre. Benne van két ország bús panasza, jajja,

Az is benne van, hogy „rajta, kuruc, rajta“, „Rajta, kuruc, rajta“ 1

A csere megzörren, megmozdul az erdő, Nyihog a ló, rúg, vág, dalt susog a szellő, Dalt susog a szellő régi szabadságról,

Nagy jó vitézekről, győzelmes csatákról, Bethlen táboráról.

A csere megzörren, megindul az erdő, Tépett-nyüvött zászlót bontogat'a szellő, Tárogató ríog a derengő légbe,

Utána viharzik a bújdosok népe,

Büszke, szilaj népe.

Arrafelé törnek, arrafelé szállnak,

Hol a hajnal pirkad, hol a vihar támad, -Mert a hegyeken túl labanc faluk égnek,

S Thököly ágyúin zeng, dörög az ének.

— Hogy vége az éjnek.