Harangszó, 1911-1912
1912-02-04 / 15. szám
Í18 Harangsző. 1912. február 4. a jótékonyság fenséges erényét, mert | a társadalmi ellentétek már igen kiélesedtek. Mig egyfelől tudomány, művészet, ipar csodás felfedezésekkel gazdagítják a művelt társadalmat, addig az j emberiség proletárjai, az elnyomott szegény néposztály a legnagyobb nyomorral küzködik. Tegyünk jót tehetségünkhöz mérten és ha senki sem látja is a földön, tudja a Mindenható, ő látja és számon tartja azon jótetteket, melyek az igazi könyörületesség forrásából fakadnak. E földön legyen reánk nézve legédesebb és legméltóbb jutalma a jó- j téteménynek: a jó lelkiismeret. És majd amikor e világból ama jobb hazába költözünk át, ott elnyerjük érte a legdicsőbb jutalmat; a jócselekedetek elkísérnek bennünket, mellénk állnak és tanúskodnak Isten trónja előtt. István bácsi.*) — Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — Megtisztelem alássan a tekintetes takarékpénztári urakat, legyenek kegyes-szívesek segíteni rajtam, szegény negyvennyolcas honvéden! — igy köszöntött hivatalunkba már évek óta gömyedten, bottal vánszorogva az *) Mutató a szerzőnek „Atyafiak a takarékban“ c. elbeszélés kötetéből. egykori hős : a szegény István bácsi. Minden évnegyedben kijárt tőlünk az öregnek öt korona. Megtörtént ugyan többször is, hogy elfelejtő az évnegyedek hosszúságát, már a következő hónapban ismét megjelent „járandóságáért.“ S ha figyelmeztettük, hogy nem telt be a negyedév, mély szomorúsággal mondta: — Megbocsátanak tekintetes urai- mék! De ha élve nem mehetek a sirba. Pedig már nem bánnám, ha elmehetnék én is a többi után. Úgyis csak terhére vagyok már a világnak s a tekintetes uraknak is. — Dehogy van terhűnkre, István bácsi. Adja a jó Isten, hogy még sokáig meglátogathasson bennünket. Mi örömmel látjuk; — szóltunk hozzá. István bácsi már a nyolcvanadik évét tiporja, jobban mondva csoszogja. Szomszéd faluban, Csiza Gergőékkel közös portán, düledező zsellérviskóban lakik, leányánál, unokái és egy sereg dédunoka közt. Sok az éhes száj, nagy a szegénység a házban. Amit innen-onnan kap az öreg, elkérik tőle. Ritkán hagynak nála csak egy pohár borra valót is. Pedig szeret betérni olykor-olykor a korcsmába. Szereti a társaságot és szereti a bort is, melytől öreg vére lángra gyűl, fakó szeme szikrázik, ráncos arca tűzben ég s lelkesen árad belőle a szó: — Hej!... mikor Budavár falán másztunk föl a létrán, dörgött az ágyú, fülünk mellett süvítettek el a golyók. .. hej, az volt ám még valami! Mialatt az öreg hős nekihevülve, tűzzel meséli csatáit, az atyafiak el- j diskurálgatnak a szántásról, vetésről, rossz időről, mostoha esztendőről. Hallották már mindannyian a meséit, azért már meg sem hallgatják, sőt inkább hangosabb disputába csapnak, hogy elnémítsák. Megharagszik erre az öreg. Bosszúsan otthagyja a korcsmát. Méltatlankodva dörmögi, hogy hiába, csak az urak az igazi emberek, azok megbecsülik, meghallgatják, kedveznek neki, pénzt is adnak a szegény negyvennyolcas vitéznek. Miután bosszús, eszébe jut egy másik keserűsége is. Mert hát az ur sem mind igazi ember. Haj, mig az öreg nagyságos ur élt, de jó dolga volt őneki is. Az volt még csak igazi ur. Gabnát méretett számára, pénzzel sem fukarkodott. Vadászatok alkalmával egy-egy nyulat és foglyot is küldött neki. Megváltozott azonban az öreg nagyságos ur halálával minden. Megszűnt vele együtt az ő járandósága is. Fia, az ifjú nagyságos ur, mit törődik az ilyen agg harcossal, szabadságharccal s más ily hitványságokkal, mikor ott a sok paripája, kutyája és a sűrűn váltakozó szeretői. Bizony, István bácsinak ezentúl többet kellett nélkülöznie. Pedig, mint aféle egészséges, jó étvágyú öreg, igen kívánatos volt. Fejébe vette egyszer, hogy milyen jól esne neki, ha nyul-, avagy fogolyhust ehetne, mint Bujdosók. Irta : Szeberényi László. Sötét éjszakának nagy, fekete szárnya Lecsapott a magyar árva hazájára, Mintha átok volna, évszázados átok; — Ti, szegény magyarok, lesz-e virradástok, Hajnalhasadástok ? . . . Elült a vihar rég, — szellő hogyha lebben, Tárogató sem szól a nagy, síri csendben; özvegyek panasza, rabláncok csörgése, Vasra vert két ország siralmas nyögése Hallik a nagy éjbe. Nincs egy árva sugár a felleges égen, Szabadság csillaga, — letűnt az már régen S az örök igazság ama szelíd mécsét, „Az isteni könyvet“, kezükből kitépték, — De a lelke él még. Megújhodt igaz hit, isteni szabadság, Nincsen éj azoknak, akik megtagadták, Hanem, aki hű volt, hanem, aki védte, Bujdosik — ha nem rab — erdők rejtekébe, Nádasok ölébe. Erdők sűrű bokra hajléka ezeknek, Hegyek kősziklája vánkosa fejeknek, Takarójuk az éj leboruló árnya, Világuk a remény halovány sugára Sziveikbe zárva. Sárguló erdőkbe csapatba verődve, Összecsapzott szőrű lovaikhoz nőve Várnak a nagy éjben; — lesz-e virradatja?... Lépteiknek nyomát híven betakarja Az erdő avarja. Kacagányuk szőrét tüskebokor tépi, Kardjuk vasa völgyét rozsda eszi, régi, Szemükben szilaj bú lángja lobog, fénylik, Hallgatásuk beszéd, — szavuk, az nincs nékik A csendet is értik.