Harangszó, 1911-1912
1912-01-28 / 14. szám
HO. harangszó. 1912. január 28. karjaiba vetnénk is magunkat. Azt mondja az énekvers is: „Amely szívben nincs tisztaság, Bánat gyötri s fájdalom. De tiszta szívben vigasság Lakik s kedves nyugalom !“ Az a fiatal, aki abban a balga hiedelemben ringatja magát, hogv az ő kora a „mulatságok“ kora, sohase feledje az irás intését: „Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, de megtudjad, hogy mindezért az Isten tégedet Ítéletre von!“ (Pred. XII. r. 1. v.) Az a komoly felnőtt s az élte javát már háta mögött hagyó öreg szinte érezze magát minden cselekedete alkalmával a szentséges Istennek színe előtt, aki mindenkinek megfizet cselekedetei szerint. Egyszóval... amikor az élet virágos kertjében járva a tiszta s ártatlan, avagy a kábító s megrontó öröm virágok leszakítására nyuj’juk ki kezeinket... jussanak eszünkbe az ének-versnek eme gyönyörű szavai: „Nincs mi rajtunk szebb ékesség, Mint a szent ártatlanság. Kedves a szép szemérmesség S az illendő vigasság. Isten embert szereti, Aki a jót követi. A tiszta szívű várhatja, Hogy az Urat megláthatja !“ A doktor úr papagálya. Irta: Pohánka Margit. Tavasz volt. Intézetünk kertjében akkor álltak legszebb virágzásban az almafák. Minden olyan lelket megragadó ott ilyenkor. Egy helyütt égbe- nyuló, százados fenyő terjeszti szét ágait, koronája szélviharban szinte földig hajlong ide-oda, mintha derékban ketté akarna roppanni. De ez csak látszat. Mintahogy az a szomorú- fűz hajladozik a kút mellett. Ezüstös levelű olajták apró sárga virágának mámoritó illata úszik a levegőben. Egy-egy ilyen virágzó, leveles ágacskát minden növendék megszerez emlékképen, ha törik, ha szakad. Az öreg kertész legszigorúbb tilalma dacára is! A tavaszi szellő, mely olykor meg- libbenti a juharfák leveleit, lágyan, simogatón suhan végig az alant játszó gyermeksereg kipirult orcáin. De ime a fehér kerti utón egy nő közeledik. Egyenest felénk tart, meg-meghajolva a lecsüngő sürü lombok alatt. „Vegyétek fel a kék matrózruhátokat, mindenki tegyen a fejére kalapot, — fél óra múlva elmegyünk a doktor úrhoz.“ „Az egész gyermekhad arca egy nagy kérdőjellé változik: „miért kisasszony kérem ?“ Csak siessetek! Egy, kettő, gyorsan ! “ Nem is telt belé félóra, — utraké- szen sorakoztunk. Akkor már terjedt a hir szájról-szájra: a doktor úr vala- menyiünket be fog oltani. Hogy miért ? Felsőbb rendelet, védekezés egy alattomosan belopódzó járvány ellen, melyről újságcikkek számoltak be pontosan nap-nap után, hogy merre ütötte fel a fejét. Az ország határát sikerült átlépni a rettegett ellenségnek minden vámlefizetés nélkül is. A doktor úr házáig vezető utón csupa szorongató, rossz érzés támadt bennünk a beoltást illetőleg. Féltünk. A csöngetésre egy szobalány nyitott kaput, egyszersmind a lakosztályba vezető utat is megmutatta. Látva azonban, hogy az udvaron nem merünk átmenni az óriási fekete kutya miatt — elűzte onnét. Négyet közülünk rögtön beszólitottak a rendelő szobába. Addig a többiek az üvegfolyóson helyezkedtek el. Olyan volt az, mint egy kis virágház. Köröskörül cserepek, vázákban különféle délszaki növények remek fajai pompáztak. A fal is teleaggatva futókafélékkel, pálmák a sarokban stb. Mindez művészies elrendezésben. Virágállványok között pirossipkás törpé villogtatta felénk hó- szin fogsorát. Kitömött állatok, madarak mindenfelé. De az ablakelőtti asztalkán rácsos kalitkában már egy eleven, tarkatollu papagály rikácsolt. Azt bámultuk. Egy kis harmadik osztályos nagy komolyan megjegyezte: „Tud beszélni! én próbálok vele!“ Dehát ez természetesen nem ment neki sehogy s kénytelen volt abbahagyni minden próbálgatást. Ezután kiflimaradékokkal traktáltuk untalan, előkeritve a zsebek mélyéből. Egyszerre mérges lett a mi tollas barátunk. Rikácsolt szörnyen, izgett-mozgott, csapkodta szárnyait. Mi lelhette ? Látjuk ám, hogy a nyitott ablaknál ott áll az a félelmes fekete kutya s nagyokat, dühöseket ugat feléje. — Haragban vannak, — mondta a kis harmadosztályos. Hanem ez a jelenet nem sokáig kötötte le a figyelmet, — a kíváncsiság kerekedvén felül. Faképnél hagytunk kalitkát, papagályt, kutyát, úgy faggattuk négy társunkat, hiszen a doktor úr éppen elvégezte a beoltás műveletét. — Fáj? — Milyen ? — Mutasd, nem vérzik? Azok fölényesen felelték: — Nem fáj, csak viszket, de nem szabad hozzányúlni. — Másik négy növendék jöjjön be ! — rendelkezett a doktor úr. Vájjon folyik-e még a háborúság a kalitkánál ? Hogy visszatértünk hozzá, — sápadtan az ijedelemtől meredtünk a nyitvahagyott kalitka aranyos drótjai közé. üres volt. A papa- gályt hosszas kutatás után felfedezték szemeink egy diófa alatt. Nem a maga jószántából mehetett oda, annyi szent! Hiszen mit látunk ? Ott vergődik kínosan a fekete kutya fogai között. Még néhány perc ! — s mi maradt szegény papagályból ? Néhány szertehullott tarka toll, az is csak azért, hogy minket vádoljon. Hogy fogunk most a doktor úr szemébe nézni ? S örültünk titkon, mikor be se lépve a folyosóra, egy másik, utcára nyíló kapun eresztett ki bennünket. Tehát egyelőre nincs baj, nem vett észre semmit. Otthon is féltünk, remegtünk. Vártuk a doktor bácsit. Össze fogja ráncolni a homlokát, úgy igyekszik belelátni a lelkűnkbe : ki tette ezt ? Óh majd őszintén bevalljuk és valószínűleg megbocsát. Mert arany szive van neki. Csodálatosképen nem féltünk már, csak vártuk, vártuk a jöttét.. . De hiába vártuk! Súlyos betegségének hire jutott közibénk nemsokára. És. .. azután se. .. sohase jött el számonkérni. Régen megbocsátott az aranyszívű doktorbácsi, még mielőtt olyan szomorúan s lecsüggesztett fővel ballagtunk a koporsója után, kikisérni a temetőbe. Azóta minden tavasszal, az alma virágzásakor feltűnik képzeletemben az ő tarkatollú papagálya. Cigányok Magyarországon. Irta: Horváth János. Igazán érdekes, sőt rejtélyes és regényes faj a cigány. A tudomány huzamosan foglalkozott származásával, nyelvével, míg valamennyire tisztába jött velők. Annyit tudunk róluk, hogy Indiából származó nép, mely a XV. század elején jött be Európába s terjedt el annak különböző országaiban. Megjelenésük tüneményszerű volt. Csodás regéket meséltek vándorlásuk okáról és céljáról, melyet a nép elhitt s barátságosan bánt velők. Azonban csakhamar kiderült, hogy ámítok voltak ás rablókká lettek,
