Harangszó, 1911-1912
1912-01-21 / 13. szám
1912. január 21. köteget dob a parázsra: „Melegedj csak — szegény katona — melegedj 1“ Asztalt térit himes abrosszal, megszegi barna kenyerét; bort hoz má- zos korsóban, szerény éléstára legjavát mind elébe tárja. „Ne fáraszd magadat én miattam, nem vagyok éhes. Takarodó előtt megkaptuk mind a levesünk. Nem vagyunk mi ilyen lakomához szokva.“ De az asszony csak tovább sürgölődik, bort tölt a pohárba és tányérjára rakja a legjobb falatokat: „Egyél csak — fiam gyüjts erőt! “ Ágyat bont ezután, párnát párnára halmoz, bár a vendég nevetve tiltakozik : — „Hova gondolsz?! Nem vagyok én se beteg, se asszony. Engedd meg, hogy a jászolba szénából vessek ágyat magamnak, ott is úgy fogok aludni mint egy király.“ — Ám az özvegy reá se hallgat, csak szorgos kézzel simítja a lepedőt, puhítja a vánkost, teregeti a párnát: — Feküdj csak le — vitéz s aludd ki magadat ! “ Még nyugszik a vendég, de az özvegy már fölkelt s titkolódzva tesz-vesz körülötte. Kis ezüst-pénzt csúsztat ruhája zsebébe, a táskába útra valót csempész papirosba csavarva. A kürtszó hív, én hát megyek. Az Isten áldjon meg édes asszonyné- ném, s fizesse meg helyettem sok szivességedet. De ni! Mi ez ? A táskám tömve — dugva —, hogy fogadhassam el, mikor soha meg nem szolgálhatom ? Mire véljem bőkezűségedet ?“ Az asszony mosolyogni próbál, de a szeme könnybe lábad : „Hagyd el öcsém 1 — Az én Fiamat is katonának vitték messze idegenbe ! Talán majd őt is megszánja v ilaki! ‘... Farkas Mihályné. Kiskorpádi kisértet. Hogy még a 20-ik században is milyen „nyomás alatt tartja a ki- sértetjárás az emberek lelkét“, azt akarom egy egyszerű történetben elmondani. A leirt esetet a csendőrségi életből merítem. 1896. évi december hó 5 én a kora délelőtti órákban, Csököíyben a laktanya előtt, egy uradalmi fogat állt meg, melyből az uradalmi intéző szállt le s a laktanyába lépett. — R. J. őrsparancsnok hallva a léptek zaját, kijött az irodából s köszöntés után a szokásos HARANGSZÓ. módon megkérdezte: „Na intéző úr, talán csak nincsen valami baj önöknél?... Hát bizony nálunk nagy baj van ! Néhány hét óta kisértet jár lakásunkban s azóta nincsen nyugodalmunk. Este 8—9 órától kezdődőleg éjjel 3—4 óráig, sőt sokszor egészen reggelig szól a csengetyű. Olyan rémület szállta meg családomat s cselédségemet, hogy este 7 óra után ki sem mernek mozdulni, sőt megvallom, hogy már engem is elhagyott a bátorságom. Már férfitestvéremet is lehozattam Budapestről s együtt megkíséreltük a dolgot leleplezni. Ha a csengő megszólalt, hirtelen ajtót nyitottunk. De hiába. Senkitsem láttunk. Éjjeli őröket állítottam oda, akik el nem mozdultak az ajtótól, de azok sem tudtak rájönni a rejtelmes eset nyitjára. Sokszor egész éjszaka szólt a csengő, de sohase találtunk az ajtó előtt senkit, sőt futás neszét se hallottuk. Sőt már a külső cselédség sem mer este udvaromon keresztülmenni, mert attól fél, hogy ezelőtt két héttel meghalt parádés kocsisom lelke jár haza. Kérem legyen szives lakásomon megjelenni s a dolgot megvizsgálni. Az őrsparancsnok részletesen kikérdezte az intézőt. Megkérdezte, hogy nincsen-e valamely fiatal cselédnő a szolgálatában, ki esetleg ijesztés céljából csengetne, nincsen-e haragosuk stb. ? Kérem, — felelte az intéző — az nem lehet, mert az előszoba, konyha és ebédlőben levő vil-_ lamos vezetéket leszedettem, cselédségem féltében lakásomon tartózkodik, a csengő mégis szól. Nézetem szerint valami láthatatlan szellemnek kell járni. Az őrsparancsnok és az intéző abban állapodtak meg, hogy egyik következő napon egyik járőr titokban megjelenik az intéző udvarán. De ezt a tervet senkinek sem szabad tudnia. A jelzett napon az eset megfigyelésére F. M. altiszt vezetése alatt én is kivezényeltettem. Úgy intézkedtünk, hogy a községben a már beállott esthomály leple alatt észrevétlenül érkezhessünk meg. Ekkor úgy helyezkedtünk el, hogy a ház bejáratát és ablakait megfigyelhessük. 9 óráig álltunk már mozdulatlanul a dermesztő hidegben égve a kíváncsiságtól, hogy vájjon milyen is lesz a mi kisértetünk. Eközben az intéző is kijött fegyveresen s egy üveg fehér aszú bort hozott ki számunkra. De bizony csak azt mondhattuk, hogy 105. mindeddig semmit sem észleltünk, s kértük, hogy a tornácban levő őröket bocsássa haza és a lámpákat oltássá el. Éjjel 12 óráig vártunk anélkül, hogy bármit is láttunk volna. Minthogy a hideget tovább nem bírtuk, mi is az intéző lakásába tértünk, hol a sötét hálószobában az ablaknál, — melynek külső rámájából egy szem hiányzott a belsőt pedig kinyitottuk, — helyezkedtünk el. Kis idő múlva járőrvezetőm megnyomta a lábomat: „Látja ott a fal mellett megy valami, olyan mint egy nagy patkány.“ Én kinyitottam szemeimet, de semmit sem láttam. Alig pár másodperc múlva ismét megérint járőrvezetőm: Most sem látja, ott a fal mellett kúszik.“ — Ekkor megláttam s én mókusnak néztem. Egyszerre ablakunk külső üvegtábláját mintha kődarabbal dobták volna meg, i csörömpölve megzörrent. Magam is megijedtem, de még jobban az intéző, ki alig jutott szóhoz a nagy ijedségtől. A következő pillanatban megtudtuk, hogy mi okozta az ijedelmet. Valami ismét nekiugrott az ablaknak, majd mikor onnan leesett, elkezdett keservesen nyávogni. Mivel a kitörött ablakfiókon beugrani nem birt, a tornác ajtóhoz futott, a csengő fogantyúja alatt egy fatörzsből készített, földbe ásott karosszékre ugrott, annak karjáról a csengő fogantyúját elérte, — arra rákapaszkodott s mivel az nagyon könnyen járt, jól megrázta. Megvolt a kisértet. Bizony nem volt hazajáró lélek, hanem egv jól megtermett, meleg szobába szoktatott macska. Ez a Va éves macska kijárt ege- részni, valahogy rájött arra, hogyha csengetett, mindig beeresztették, mindaddig mig végre rémület fogta el a lakókat. Látták ugyan többször a macskát bemenni, de mivel nem macskát, hanem embert vártak, töl se tűnt senkinek. Mikor az őrök káromkodva nyitottak ajtót, a macska megijedve elszaladt s midőn elcsendesedtek újra bebocsátást kért, s igy ismétlődött a többszöri csengetés. Ha az esetet le nem lepleztük volna, úgy Kiskorpádon máig is fennállna a hit, hogy az intéző meghalt parádés kocsisa holta után is hazajár. Ekkor még inkább megerősödött bennem az a tudat, hogy bátorsággal minden kisértetet le lehet * leplezni. Van még egy történet az emlékezetemben, az egyetlen s meghalt fiú hazajáró leikéről szól, egyszer majd azt is elmesélem a nép
