Harangszó, 1911-1912
1912-01-21 / 13. szám
102 HARANGSZÓ. 1912 január 2í. mébŐl. Csak egy vonás, de a lelkünk mégis utána sima. Tanítására úgy tekintenénk fel, mint az elérhetetlen bércoromra, melyet magába olvaszt a kéklő ég végtelensége. Azt mondanánk : szép, szép, amit mondasz, de olyan messze vagy tőlünk Jézus!.. . De nemi Jézus leszállt a hegyről. Életbölcsessége kincseit levitte az emberek közé. Odament a vándorútra és megmutatta, hogy a tanítást ki kell egészíteni élettel, a hirdetett igazságokat meg kell bizonyítani cselekedetekkel. Meggyógyította a bél- poklost, és a kapernaumi százados szolgáját. így fejezte be a hegyibeszédet. Rátekintünk prédikáló alakjára és azt mondjuk, igaz, ez az egész Krisztus !... Sokak lelkében él a tanító Krisztus örök példája. A keresztyénség közösségében egész osztályt alkotnak azok, kik hallgatják beszédét, megfigyelik tanításait, de azután ott felejtkeznek az elméleti keresztyénség mellett és elfelejtik, hogy nekik is le kell szállniok a hegytetőről. Elméleti keresztyénségüket gyakorlati ke- resztyénséggé kell tenniök. Az élet országutján kell megmutatniok, hogy az igazi, az élő Krisztus leszálló« lelkűkbe. Szenvedés-romok közt, betegágyon, koporsó mellett bizonyságot kell tenniök. Mindenkinek a maga helyén. Apáknak, anyáknak, gyermekeknek. Földrrfűvesnek, iparosnak, hivatalnoknak, milliomosnak. Mindegyiknek másként, de mindegyiknek bizonyságot kell tennie, hogy Krisztus leszállt a hegyről. Jézus útmutatást ad arra is, hogy mit kell tennünk. Azt mondja: akarom, tisztulj meg 1. .. És nem kell Kapernaumba mennie, elég ha parancsol. Akarnunk kell nekünk is a jót. Erős, kitartó akarattal, önmagunkat is meg kell tagadnunk. És parancsolnunk kell, kérlelhetetlen, szigorú paranccsal. Engedelmeskednünk kell szívós bizodalommal és élő hittel. Csak akkor lesz vallás az egyházhoz tartozandóságunk és csak akkor jár mellettünk a Megváltó Krisztus. Ha az emberek ezt az életünket látják, akkor azt mondják: „íme, a Krisztus leszálló« a hegyről.“ Mese a boldogságról. Irta: Kapi Béla. A király szomorúan ült bölcsei közt. „Hát mit végeztetek a hosszú, csillagos éjszakán ? . . .“ Egy őszszakállu mélyen meghajolva szólt: hiába volt minden 1 A csillagképek elhomályosodtak s arcukat elfedte a ködfelhő. Vásott tábláju, vaskos könyvén nyugtatta ujját a másik, úgy ment az arany trónus elé: Nem a csillagokban, itt van Uram, a mit keresői!.. . Országodtól keletre, túl a harmadik határon van egy embert nem látott, fejsze hangját nem hallott rengeteg erdőség. Közepén felhőtérintő magas hegy veti meg lábát. Annak tetején, a göncölszekér rudjával egy vonalban, három szikla árnyékában bugyog egy kis forrás. Ha népedet boldoggá akarod tenni, „igyál annak vizéből, és megismered a boldogság titkát.“ Az öreg ráhajolt könyvére, úgy betüzgette az írást. „ ... ott van keleten . . . , a hegy neve Anefiktos, el ne felejtsd: Anefiktos“ . . . Még hallgattak mindannyian, mikor felpattant közülük egy bátor tekintetű fiatal ember és így szólt: Nem, királyom ! mese az, mit ezek a tisztes öregek neked elmondanak. Ha a boldogság titkát meg akarod ismerni, ne a csillagokat, meg a jóskönyveket, hanem magát az életet kérdezd meg. Azért én azt mondom: töltsd meg tarisznyámat arannyal, ezüsttel, azután adj egy nagy, pöcsétes királyi levelet, hogy jöhessek-mehessek a hol csak akarok, és én — egy esztendőt se vetek neki, — eléd adom a boldogság bölcsességét . . .“ Tetszett a királynak a bátor beszéd s másnap János diák nekivágott az országnak. Alighogy elindult, melléje csatlakozott egy furcsa tormáju ember. Hosszú lebernyeges kabátja a sarkát verte, s három csúcsba szaladó sipkája ide-oda libbent gyors járásakor. János diák még a száját is nyitva felejtette, mikor egyszer csak ezzel a szóval szólította meg: „no, hiszen te is nagy ostobaságnak indulsz neki! . . . Hát hogy keresed meg azt, a mi nincsen ? ... No, azért jöjj csak, majd én vezetlek . . .“ Mentek, mentek, mendegéltek . . . Egy szegényes kunyhó ajtaján orr- facsarő füst tódult ki. Háromlábú kis széken öreg anyóka ült s ugyancsak tömte a tűzhely gyomrát nedves venyigével. Jó napot kívántak, úgy kerültek beljebb. — Hát mit csinálnak asszony- néném ?. . .“ Az asszony kelletlenül felelt. — Erre a hétre főzöm a babot. — Hát a fia ? . . . —' Az meg a jövő hétre valót hüvelyezi. — Hát az ura ?. . . — Az meg a télre valót száritgatja a napon . . .“ — „Hát a boldogságot mikor látták utoljára ?“... Az öreg asszony mérgesen csapta le bögréjét. „Szegény ember a boldogságról is éhesen álmodik. Csak a nyomorúságot látjuk, de azt azután mindennap bőségesen*... Egy csomó venyigét gyömöszölt a tűzhelybe. A rozsdaette ajtón át kicsapott a köhögésre ingerlő kékes füst. Mentek, mendegéltek... Egyszer csak elérkeztek egy virágos kert közepén álló szép palotába. Széles márványlépcsőkön szolgák szaladgáltak fel és alá s ezüst tálcákon hordták a finom ételeket és drága italokat. A folyosókat aranyos szobrok, embernyi virágtartók, csillogó díszítések ékesítették. Meg is fájult a szemük a sok nézéstől. Az ajtónál visz- szahökkent János diák, mert két nagy sörényű oroszlán őrizte annak oldalfáját. De a vezetője megfogta karját: ne félj 1.. . nem harapnak, hiszen ki vannak tömve !. .. Neki is bátorodott, s azt gondolta magában, no most mégis csak jó helyen járunk, itt majd megtaláljuk a boldogságot!.. . De ugyancsak nagyot csalódott. A palota ura keserűen nevetett: jaj, dehogy ismerem a boldogságot!... Nagy vagyon, nagy gond, sok ember, sok keserűség. Nappal vigyázok, hogy meg ne lopjanak az alkalmazottaim, meg patvarkodom a szemérmetlen koldus-néppel, este meg bezárkózom a belső szobámba s úgy alszom el, hogy mellettem ott fekszik a töltött pisztoly. — Hát ez boldogság?. . . Tovább mentek és jóllehet az est már ott rezgett a virágok és fűszálak közt, mégis bekopogtattak egy tudóshoz. Éppen ott állt a szobája üvegfalánál s egy nagy messzelátón át az eget nézegette. Megkérdezték illő módon, hogy mivelhogy ő olyan nagy tudós lenne, talán útbaigazíthatná őket: merre keressék a boldogságot? De az a fejét rázta. „Még nem találták meg azt a csillagot, melyen megteremne az igazi boldogság. Itt a földön ugyan hiába keresitek.“ Nagyon elszomorodott János diák. Már most mit csináljon?... Hogy menjen haza szégyenszemre ? Másnap reggel kedvetlenül indult útnak. Egyszerre csak az illatos réteken és csöndesen zúgó erdőkön át harangcsöngést hozott feléjük a szellő. János 1
