Harangszó, 1911-1912

1912-01-21 / 13. szám

diák felütötte fejét: arra menjünk, talán ott van !. . .

Hiába ráncigálta pajtása a másik irányba, ő csak megerősödött a régi akarata mellett. „No, csak eredj bolond a bolondokhoz, — szólt mérgesen a köpenyeges, — én majd itt lehüselek. . A tarisznyádat is itthagyhatod, majd elgondozom addigelé.“...

Úgy is történt. János diák ment- mendegélt, egyszerre csak talált egy templomot. Be is ment, meghallgatta az éneket, meg a pap prédikációját. Arról beszélt, hogy „boldogok a tiszta szivüek, mert ők az Istent meglátják.“ Áhitatos csönd borult a szentházra, mikor azt magyarázgatta, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha meglátjuk és életünkben másoknak is megmutatjuk az igazi Istent.

Mikor János diák kijött a templomból, valami különös melegséget érzett a szíve körül. A lelke belenevetett a szürke, nagy világba. Elfelejtette gyaloglásait, könnyűnek, szépnek látott mindent. Ragyogott, mosolygott feléje az élet. Két pillangó kergetődzött a déli verőfényben. Hozzájuk szegődött harmadiknak s végig kergette őket a patakparton, le egészen az erdőlankásig. Hanem ott azután mégis csak gyökeret vert lába. Hiába kiáltozott, a köpönyeges nem volt seholsem. Az bizony eltűnt az arany-tarisznyával együtt.

Nagy búsan nekivágott a meredeknek. El is fáradt, meg is éhezett, hát bement az első házba, melynek füstölgő kéménye barátságosan hívogatta. Éppen akkor ültek asztalhoz. Nem engedték, hogy pironkodva kéregessen, hanem helyet mutattak neki: jöjjön csak jó ember, valamivel kevesebbet eszik mindegyikünk, jut akkor magának is 1 . . . Egymásután merítettek a tálból. Jutott is, maradt is.

Mikor már ettek, megkérdezte őket: „ugyan, látják e néhanapján a boldogságot? ..." Azok igent intettek lejükkel, azután csöndesen mondták : — az Isten jobb, mint megérdemeljük!... Egész héten küzkö- dünk és ő ad kenyeret. És az ember megtanul a kevésnek örülni, mit az életben talál.

János diák csodás érzésekkel köszönt el a házból. A szive úgy tele volt, hogy nem is ment messzire, hanem a domboldal erdőritkásán keresett egy védett helyet magának. Ott azután végig dőlt a puha mohaágyon s nézte hogyan ereszkedik le az alkonyat, s hogyan gyúlnak ki a hatalmas égboltozaton a fénylő csilla1912. január 21.

gok. Egyszerre csak érezte, hogy valami csöndesen ránehezedik pilláira, le-lehunyta, felnyitotta szemeit, egyszerre csak elaludt.

Másnap kora reggel ott igyekezett az országúton. Déltájban egy szép kastélyhoz érkezett. Nem akart bemenni, mert gondolta, hogy itt is valamiféle boldogtalan gazdag ember lakik. De amint a keritésfal árnyékában üldögélt, látja ám, hogy öreg anyókák, görnyedt emberek, meg mankós nyomorékok csoszognak a kastély felé s mindegyik két füles bögrét szorongat a kezében. Nekibátorodott, bement ő is. Hát a konyhában osztogatták ám az ebédet. Még jó szót is adtak hozzá. Neki persze bögréje nem volt, hát leültették egy asztalhoz s ott tették eléje a párolgó levest, meg a főzeléket. Éppen végzett az evéssel, mikor bejött egy jóságos arcú, őszhaju asszony. János diák odament hozzá s megköszönte neki a szives jótartást. Égy pillanatig meg is állt előtte.

— No jó ember, akar még valamit ?. .. kérdezte az asszony.

Ő pedig elmondta, hogy miért járja a nagy országutat s megkérdezte, hogy látják-e errefelé néha- néha a boldogságot?

Az asszony jólelküen felelt. Aki szereti az Istent és nem él hiába, az mindig látja a boldogságot. Csakhogy igazán kell élni s a köztünk járó embereknél kell megmutatni, hogy mennyire szeretjük az Istent“...

Megköszönte a jó tanácsot és tovább ment. A harmadik falu határánál megkeskenyedett az országút kanyargó fehér szalagja. Balról széles hegyoldal ereszkedett alá. A ese- nevész boróka közt mintha meseországbeli óriás-béka lenne, meglapult egy-egy mohos kőszikla zöldes háta. Jobbról széles völgykatlan terült el. A mélyről felvilágított egy sor ház fehér fala. Az út hajlásúnál nagy kőrakás előtt egy ember ült, s hatalmas kalapácsával zuhogtatta a köveket. János diák elnézte egy darabig, azután megszólította:

— Nehéz munkád van !...“

Az a vállát vonta. — Nehéz, de kenyeret ad.

— Nem zúgolódsz miatta?...

— Az Isten parancsolta.

— De mindennap ugyanazt tenni ?..

Az ember letette kalapácsát. —

Különösen beszélsz!... Ha egyszer mindennap szükség van rá. Ha nem töröm a követ, akkor az eső elrontja az utat, nem megy a posta, a kereskedők kocsijai se mennek, megáll

HARANGSZÓ.

__________

1

03.

minden. A viz lezúdul a falura és tönkremegy 300 ember. Ez a munka is szükséges. Ezt is az Isten parancsolta !... És minden munka boldogít, hogyha az Isten parancsolta*...

Felvette kalapácsát s tovább zúzta a követ. János diák egy ideig még nézte, azután gondolt egyet és így búcsúzott tőle: „adjon Isten sok boldogságot a munkádban.“ — A másik szépen megköszönte.

Minden útnak van valahol vége, hát egyszer János diák is hazaért. Elvásott a bocskora talpa s elrongyo- lódott ruhája a hosszú vándorlásban. Mikor a királyi palota udvarán végigment, bizony ránevetgéltek a fehérnépek s a cselédgyerekek utána kiabáltak. Fenn a nagyteremben is mosolygósra vált a nagyszakállu öregek arca, sőt néhány gúnyolódó megjegyzés is röpködött a feje mellett. De a király csöndet intett.

János diák pedig elmondta hosszú utazását elejétől — végig. Figyelmesen, csodálkozva hallgatták. Néha a fejüket csóválták s egyik-másiknak majd kiugrott szeméből a kíváncsiság.

— „így volt, Uram Királyom, — fejezte be* beszédét János. Jártam szegényeknél, gazdagoknál, tudósoknál és egyszerűeknél, találtam mindenütt boldog meg boldogtalan embert. De rájöttem arra is, hogy lehettek az emberek gazdagok, bölcsek, ha Isten nem volt velük, boldogtalanok voltak. És lehettek még olyan szegények, betegek, nyomorultak, ha Isten volt a szívükben, boldogok voltak mindannyian. Azért királyom, a te együgyü szolgád csak azt mondhatja néked: ha boldognak akarod látni sok népedet és megelégedettnek szép országodat, úgy tégy valamit, hogy alattvalóid az Istent megismerjék s vele együtt az embereket is megszeressék.“

Bezzeg most már nem nevetett senki. A király is fölkelt trónusáról s megveregette János diák vállát. — „Emberül végezted, mit magadra vállaltál. Bölcs tapasztalataidat népem hasznára fordítom. Hogy pedig szolgálatod jutalmazatlan ne maradjon, téged János diák ezennel lovaggá ütlek s neked adom a Sebesfolyó és Szélespatak közti földdarabot, legyen a neve Boldogköz.*

Mikor magukra maradtak az urak, mind egyenként megszorongatták János lovag kezét. „Ugyan — jeles lovag, mit csinálsz te azzal a nagy földdel, — kérdezte az egyik.

„Eszik, iszik, vígan él, — mondotta a másik.

„Udvari bolondot fogad s kineveti