Harangszó, 1910-1911
1900-10-31 / 1. szám
1910. október 31. HARANGSZÓ. 3. oldal. vitázó, tanait védő, felvilágosító, hiterősítő munkáit. Az isteni tiszteletnél használatra értékes egyházi énekeket írt, prédikált, tanított, a gyülekezetek szervezéséhez utasításokat adott, széles körre kiterjedt levelezést folytatott. Munkássága bámulatra méltó s ez a lángész alkotó erejével egyesülve, mindig feljebb emelte, országról országra vitte győztesen a reformáció zászlaját. Mikor apostoli lelkesedéssel, Istenbe helyezett ingatlan bizalommal folytatott működését s ezzel íöldi pályáját is bevégezte: azon hittel zárhatta le szemeit az utolsó álomra, hogy fáradozása nem volt céltalan, hogy az elvek, amelyekért küzdött, győznek s országok, nemzetek sorsára áldással kihatólag élnek tovább. A nagy, nehéz munkában hűséges munkatársa volt a mély tudományú, szelidlelkű Melanchton Fülöp. Lutherrel egy időben kezdette meg a reformációt a tanaiért harctéren elvérzett Zwingli Ulrich, majd Genfben Kálvin. A hitnek e hősei bár egyes kérdésekben nézeteik eltértek: irányuk a főalapelvekben megegyezett. Az emlék, amit hátra hagytak, romolha- tatlan. A reformáció eredménye azon hitnek diadala, hogy az egyháznak igaz alapja a kijelentett szent ige, az egyház egyedüli lelki fejedelme Jézus s ő az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között. Az ember nem saját érdeméből, nem az úgynevezett szentek segélyével igazul meg s nyerhet üdvösséget, hanem a Krisztusban való hit által Isten kegyelméből. Jogaiba visszaállíttatott, közkincsévé lett a lelki épülés, vigasztalás kútfeje : a szentírás, elfojthatatlan a szellemi világosság terjedése. A reformáció nyomán vert gyökeret lassankint mindenütt a meggyőződés tisztelete s a lelkiszabadság, amely nélkülözhetlen záloga a haladásnak. Az evangeliom tanít arra, hogy az ember mindenkiben elismerje a menyei atya gyermekét : a testvért s töltse be iránta a szeretet törvényét. Az óhajtás a visszatérésre a Krisztushoz, az ő szent tanához, volt a reformáció fő indító oka. Ez megnyitotta hozzá az utat: maradjunk meg ezen. Ő vele, a mi lelkünk főpásztorával szívben, lélekben egyesülni, legyen életünk főcélja. Ragaszkodjunk szent hűséggel egyházunkhoz, mely a legdrágább kincseket, az evangeliomból sugárzó, boldogító hitet s a Megváltó által hozott lelkiszabadságot őrzi. Valljuk mi is az apostollal: „Más fundamentumot senki nem vethet, mint amely egyszer vettetett, amely a Jézus Krisztus.“ I. Kor. 3, 2 v. Október 31. Csapongó lelkem a messze múltba téved, Járja avarját a végtelen időnek; Bejárja ezerszer s mindig újra kezdi, Csodás varázs az, mi ragadja, epeszti. . . S míg ott időz, ott jár, telve áhítattal, Ajakamon sóhaj, szó, lélegzet elhal; Majd meg dal csendül föl, hálaadó ének: Dicséret, dicsőség az egek egének! . . . . .. Látom, csillag gyűl' a sötét éjszakába, Áttör a fekete felhőkön sugára, S behinti a földet szép ragyogó fénnyel — Betölti a sajgó szíveket reménnyel.. . Látom, Wittenbergben az egyszerű barát — Megtámadva Róma büszke, gőgös hadát — Hirdeti: Istennek igéje közös kincs, Mit le nem nyűgözhet soha földi bilincs !.. Megostromolva a vakhit birodalma, A „lázadó* ellen támad nagy hatalma; Fegyvere, az átok, lesújt dübörögve, De hiába!. . a hős ott áll meg nem törve. Ott áll a harctéren bátran s a nyomába Sereg kél a lelki szabadság pártjára; Kezükbe ragadják a lobogó fáklyát S vele a szolgaság országát bejárják . .. A merre haladnak uralma az éjnek Eltűnik, foszlányos csillagi kiégnek, Fojtott sóhaj helyett halleluja zendűl, Hivő lélek búja imádságba csendül: „Megtekintő az Úr elepedett népét, Elküldötte hozzánk végre segítségét. . . Gyenge por az ember, ha támasza nincsen, Hatalmas, hatalmas, hatalmas az Isten!“ Csapongó lelkem a messze múltba tévedt, Láttam hajnalát a jelennek, jövőnek. Óh szép volt a hajnal, annyi idő múlva Felhangzott a földön az Úr szava újra, Mely sugár az égen, verőfény a mélybe, Hit lobogó lángja, szív édes reménye . . . Óh, szólaljon hát meg, zengjen fel az ének : Dicséret, dicsőség az egek egének! Horváth Béla. Asszonyfán Fekete otthon érzi magát, Tanít, papot szentel, végzi hivatalát. De Róma papjai ezen feldühödnek S éltére törnek a lutrános püspöknek. Ostffyt ijesztgetik: a papot küldje el. Különben, meglátja, játszik a fejivei; Dolgából lármát üt Kolonics gárdája S megy a feljelentés Bécsnek városába. Jön is ám sebtében szigorú rendelet, Gyors paripán hozza a császári köpet; Durva kézzel ront be Ostffy portájára 8 a levél tartalmát így adja tudtára: ,, Vitéz Ostffy Miklós, császár azt üzeni, Az eretnek papot add ki mindjárt neki; Tovább is makacsul ha megkötöd magad, Asszony fa várából kő kövön nem marad“ De Ostffy Miklósnak kész a felelete, Vihette frissiben a császár követe: „Nemes ember vagyok és én a vendéget Megvédem, ki nálam talált menedéket“. „Parancsoljon velem, felséges királyom, De becstelen dolgot tőlem ne kívánjon. Ez a vendég nekem püspököm és papom, Mint üldözött vadat rabul ki nem adom“. „Ha kell, ültesse le, nem bánom, fejemet, Vegye el jószágom s ha kell, gyermekemet; Vendégemért szembe szállók a halállal, Az én religióm ezt hozza magával Császár és a papok beváltják szavukat, Vontatják már Győrből a nehéz ágyúkat. Magyarfaló dühvei jön a zsoldos csapat S tábort üt Asszonyfán lent a malom alatt. Felrázza a vészhír hú Kemenesalját, Jó urokat, Ostffyt elveszni nem hagyják. Háromszáz hű nemes, jó kuruc vitézek Mennek oltalmára, meghalni is készek. Ámde mind hiába! A hány száz a magyar, Annyi ezer német jön, mint a zivatar. Ostffy erős várát porhalommá lövik, Az ősi sasfészket lerombolják tövig.
