Harangszó, 1910-1911
1900-10-31 / 1. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1910. októbet 31. A wittenbergi Elster kapunál. — Képpel. — A kilencvenöt tétel kifüggesztése után valóságos hajszát indítottak Luther Márton ellen. Fenyegették, támadták, vitatkoztak vele, sőt az élete ellen törtek. De ő nem ijedt meg. Egyik barátjának azt írta, hogy nem fél, mert semmitse veszíthet. Javai nincsenek, híre, neve hadd pusztuljon. Lehet, hogy az életét megrövidítik, de a lelkét nem vehetik el. A lelke mindig a Krisztusé marad. Mikor aztán a sok rábeszélés és fenyegetés nem használt, X. Leó pápa kijátszotta az utolsó kártyát s Luthert 1520 június 15-én egyházi átok alá vetette. Megtiltotta, hogy a könyveit olvassák, terjesszék. Megparancsolta azt is, hogy Luther társaságát kerüljék, hogy hajlékukba ne fogadják, neki ételt, italt ne adjanak. De még azt is meghagyta, hogy a lázadó barátot fogják el s adják át neki. Persze Húsz sorsát szánták Luthernek is. Még azt az ígéretet is belevették a pápai átoklevélbe, hogy azokat, kik Luthert elfogják „ezen derék cselekedetükért méltó jutalomban fogjuk részesíteni.“ De hát a nagy reformátort nem kellett félteni. Mindenki szerette, becsülte, féltette. Az ujjával se nyúlt hozzá senkise. Hanem inkább megdobálták azokat, kik a pápa levelét ki akarták hirdetni. Sok helyen széttépték a levelet és vízbe dobták. Hát Luther mit csinált ? Bizony nem esett kétségbe. írt egy szép levelet a pápának és megírta abban, hogy ő semmiképpen se vonja vissza tanait. Mert, — úgymond, — „szabályt vagy mértéket nem szívlelek meg akkor, mikor a szentírás magyarázásáról van szó.“ És végtére is nem lehet tagadni, hogy „a Te és a római egyház nevében a szegény népet az egész világon csalják és nyúzzák. Ez ellen keltem ki és ki fogok kelni, amíg csak keresztyén lélek él bennem.“ De még több is történt ennél I Egy téli napon, — 1520 december 15-ét írtak ekkor, — a wittenbergi egyetemről sok tanár és egyetemi hallgató indult el. Amint a régi kö- vezetű utcákon végig kopogott a lábuk, mindig többen és többen csatlakoztak hozzájuk. A város egyik kapujánál, az Elster kapunál azután megállapodtak. A fiatalok hamarosan fát hordtak össze, máglyát raktak s meggyujtották. Mikor aztán lángra kapott a sok fa, előlépett Luther Márton s a pápa átoklevelét (látszik rajta a pecsét is), és a törvény- könyveket ezzel a szóval dobta a tűzbe : Mivel te. az Úrnak szentjét megszomorí- iottad, szomorítson és emész- szen meg téged az öröktűz. (Jós. 7, 25). A láng megkapta a lapokat s nemsokára csak a törvénykönyvek vastag bőrtáblájának pattogása hallatszott. A hosszú talláros, nagy szakállú tanárok elgondolkodva nézték a lobogó máglyát. A nagy tömeg s az egyetemi hallgatók serege pedig örömujongásba tört ki. És mindannyian érezték, hogy Luther azért égette meg a pápa levelét és a törvénykönyveket, mert'csak a pápa hatalmát találta meg bennük és nem a Krisztus hatalmát. Megsemmisítette, mert észrevette, hogy ezek a könyvek megsemmisítik a mi egyetlen, drága, szent könyvünket: a bibliát! Ezzel azután Luther Márton elszakadt a római katholikus egyháztól s kezében a bibliával megkezdte a hitjavítás nagy munkáját. Fekete külföldre futna, de elérik, Mint foglyot kötözve hozzák vissza Becsig Kolonics faggatja, igér eget, földet, De pap a sátánnal frigyet csak nem köthet Ostffy is életét alig mentheté meg, Szállást adtak néki kunt az erdőségek. Lovára a patkót viszárul verette, Hogy ne tudhassák meg, útját merre vette. Ott a sűrűségbe gyűjti hű cselédit, Imádkozik velük, úgy mond búcsút nékik; Tarsolyából előveszi a graduált S együtt énekelik az ősi szép chorált: „Szívem keserűségét, Szomorú könyörgését, Szánd, Uram, bujdosását, Szolgád nyomorúságát. Csurdogálnak könnyeim, Csak simák én szemeim. Csudálatos istenség, Csöndesedjék ez Ínség11. így Isten nevében Erdélyország felé Elbujdosik messze a kurucok közé. Thököly a zászlót ott már kitüzette, Ostffy is harcolni beállt a seregbe. íme, ö hitéért mindent feláldozott, Nem vitt mást magával, mint a vándorbotot. De bár így elveszte kincset és jószágot. Örök jót nyert, neve ma is áldott. Ős vára elpusztult, de fennáll emléke, A hálás utókor bevéste szívébe. Ostffyról ma is még ott Kemenes alatt Hősi mondák szólnak, hírneve fennmaradt. Magyar Sión, benned addig volt nagy hit, Míg voltak Ostffyhuz hasonló fiaid. Járj el azért buzgón őseid sírjához, Tanulj példájokból, emléküknek áldozz!
