Harangszó, 1910-1911
1900-11-13 / 2. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1910. novembet 13. fáradozásban. Sorakozzanak ev. nőegyesületekbe, nyújtsanak segédkezet ifjúsági egyletek alakításához, erősítsék gyermekeik keblében szóval, jó példával a templom szere- tetét s neveljenek bennük az egyházért élni, halni kész buzgó híveket. A nők ily nemes, jótékonycélú intézmények létrehozásánál kifejtett munkásságukkal az evangeliom eszméit ültetik át az életbe s örök hálára kötelezik maguk iránt a társadalmat. Az Urnák lelke vezérelje, támogassa őket az egyházi élet mezején is tisztük minden igazságának betöltésében. Jubiláló föpásztor. — Képpel. — Azóta egy pár esztendő elröppent a fejünk lölött. Bizony az 1895-iki esztendőt Írták, mikor december 5-ikén a téli napsugár belo- pózott a győri evangélikus templom ^ fehér falai közé és egy gyönyörű jelenetet vett körül aranyos fényével. Őszfürtű, reszkető hangú öreg íőpásztor állt az Úr oltáránál, előtte pedig térdre ereszkedve várta az áldást egy másik, egy fiatal, kit most hívott el a dunántúli egyházkerület bizalma a püspöki székbe. Karsay Sándor, du- nántul ősz püspöke volt az egyik, Gyurátz Ferenc az uj püspök volt a másik. Azóta 15 esztendő telt el. Az Isten kegyelméből való főpásztor erős kézzel és bizó lélekkel vezette az egyházkerület ügyeit. A neve mindég egyet jelentett az önzetlen, buzgó munkával. Életében csakugyan testet öltött a Krisztus szava: „a ki követni akar engem, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engemet.“ Jelszava az apostol hitvallása: az én életem is nekem nem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és a szolgálatot, melyet vettem a Krisztustól.“ Mint a szélütött esett össze a boldogtalan ember s búgó sírással borúi felesége, meg szép hajadon lánya villámsújtott holttestére. A körülállók könnyes szemekkel nézik vergődését, amint költögeti halálos álmukból hitvesét, szép hajadon leányát s arcát porba temetve tördeli a szót: — nincs Isten, nincs Isten ! Barna Balázst megtört, csöndes emberré tette a nagy csapás. Mint valami alvajáró, úgy bolyongott görnyedt testtel az emberek között. — Házát rombadőlni hagyja, földjeit gaz veri fel, híres szép jószága napról- napra pusztul. A templomot kerüli, csak a temetőt járja, vigasztalást) feledést nem akar a leikébe fogadni. Mikor a lelkésze felkereste s vigasztalni, hitét visszaadni akarta, azt felelte neki: — Tisztelendő uram, én eddig úgy hittem, hogy Isten, a mi atyánk az égben lakik, onnét vártam munkám után az áldást. — Ezt a hitemet most elvesztettem, mert onnét jött rám a pusztulás, mely azokat vette el, akiket legjobban szerettem... És miért, miért?... nem tudok erre felelni. — Üres most nekem e világ, üres a menny, nem tudom, hol keressem az Istent! — —-------— Őszre hajlott azonb an az idő. Hidegült a világ, hullatták lombjaikat a temető fái.. . Barna Balázs egy őszi alkonyon a temető felé ballagott. Sokat jár ide, úgy érzi, nem sokáig már. Amint befordul a temetőkapun, egy 4 év körüli kis fiú áll elébe, szakadozott ruhában, dideregve köszönti : Adjon Isten jónapot, bácsi! Barna Balázs rátekint a fiúra s nagyot dobban a szíve, megtörli szemét s egy káprázatos kép fut el lelke előtt. Oda hajol a kis fiúhoz: . — Ki fia vagy te ? — Az édesanyámé. — — Hát az édesapádnak mi neve? — Nincsen apám! — Az édesanyádat hogy hívjál? ? — Hát csak édesanyámnak. —— Mi a te neved, fiam ? — Barna Balázs. — — Mit?.. Barna Balázs?., az a te neved ? Hát az édesanyád hol van ? — Bement a temetőbe, aztán ott igen sír, nem akar eljönni egy kőkereszt mellől. Jöjjön bácsi, mondja neki, hogy menjünk már, mert fázom! A remegő kis kezét bizalmasan az öregnek kezébe teszi, ki szinte álma- dozva megy vele a jól ismert sírhalom felé.... Ott térdel egy zokogó asszony, gyenge teste meg-meg remeg a hidegtől és a belső, nagy lelki fájdalomtól . . . Aztán odacsuszik ahhoz az ősz öregemberhez, átöleli térdeit s halvány arcát felé fordítva suttogja
