Harangszó, 1910-1911

1911-01-08 / 6. szám

HARANGSZÓ.

3. oldal.

1911. január 8.

lelkére Nehezebbnek érzi, mint valamikor, mint akármikor. Indulna haza, de ez megkeseríti örömét s elveszi az édes viszontlátás boldogságát. És nem gondol arra, hogy a jó gyermek nem hagyja el hűtlenül szegény roskadozó édes anyját, hanem átölelve vezetgeti a saját erejével támogatja s annál jobban szereti, minél inkább érzi, hogy az reá szorul.

Sokszor szeretném a lelkem gondolatát beleönteni Amerikában élő honfitársaim leikébe. Szeretném azt mondani neki: ne gondoljátok, hogy semmivel se tartoztok otthonvaló és örökkévaló földi hazátoknak! . . . Ha nem kell itt adót fizetnetek, az ne keserítsen el titeket édes anyátokkal, a magyar hazával szemben. — Az amerikai polgár kiváltságos előnye ne tegyen követelővé és szűkkeblűvé. Inkább vessetek ki magatokra idekinn is adót és küldjétek haza azt a megmaradó nehány dollárt szegény Magyarországunk erősítésére. Ha pedig a jó Isten rátok virrasztja azt a boldogságot, hogy újra megláthatjátok édes hazánk messze rónaságait, bérceit, völgyeit, óh akkor teljesítsétek honpolgári kötelességteket szívesen, szeretettel, lankadatlan áldozatkészséggel. Mert szegény Magyarországunk csak fiai kötelességteljesítése által lehet gazdag, erős és hatalmas. Nektek pedig a haza nem egy darab föld, hanem apáitok megszentelt temetője, fiaitok bölcsőringatoja, ki nektek is és nekünk mindnyájunknak eltartó, gondviselő édesanyánk.

A mig itt kinn vagytok, szoktassátok lelketeket ahhoz, hogy tőletek hazátok többet kíván, mint Amerika

de megnyugtatta az a tudat, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedett, midőn a tévuion járót jobb útra téríteni törekedett; a másikat a „Makkheteshez,“ hova elég jókor ért, mert az egész mértékletességi egyesület együtt volt, öntögetve a pálinkának nevezett büdösitett vizet.

Hajadt az idő. A tavasz virágait gyümölcsösé érlelte a nyár s az őszi szél még jobban összekuszálta Vajda Péter háza tetejét, melynek beszegé- sére nem került az üres hombárból mivel a sovány aratásnak a „Makkhetes“ tartotta a zsákot. De azért Péter megviselt foltos csizmái csak szorgalmasan járogattak oda, hol a kiakasztott káposzta levél, a „lánccal kevert“ jó féle (?) uj bor mérését hirdette.

az ő polgáraitól. Ha pedig hazaérkeztek. akkor csókoljatok meg a magyar föld rögét, s szeressétek a hazát necsak hangos szóval, hanem munkával és kötelességteljesítéssel is.

Szenvedők éneke.

Magasba emel hitem szárnya, Közelgek hozzád Istenem.

Nehéz gondot, bút, port lerázva Egyre follebb emelkedem.

Betöltesz lelked szerelmével S múló csillám homályba vész el.

Amíg napfény sütött utamra, Hálátlan elfeledtelek.

Boldog sorsomtól ittasodva Jartam virághalmok felett.

A gőg, mint vad tenger örvénye, Szilaj erővel sodort mélyre.

Óh légy áldott a nagy keresztért, Melylyel kedved most látogat;

Hogy búsulásod vesszejéért S gonddal elűzöd álmomat I Az öröm tőled elszakajtott,

Szívemet most magadhoz hajtod.

Most érzem igazán szerelmed,

Mely eltévedni nem hagyott 1 A te haragod nyári permet,

Utána szivárvány ragyog.

Testem ezer ütéstől vérzik, —- Lelkem azzal neveled égig.

Nevelj Atyám e földi téren,

Mint néked tetszik, áldj vagy verj. Kezedből minden áldás nékem, Kétségbe sújts vagy fölemelj. Erőmön fölül nem kísértesz,

S áldott teher, mit vállam érez.

Egyszer csak szomorú hir terjedt el a faluban. Verekedés volt a Makkhetesben s Vajda Pétert eszméletlenül vitték haza, a doktor most mossa, varrja a sebeit.

Pedig szegény Péter teljesen ártatlan az egészben. Kis Nagy György Gyuri összeveszett a Kádár Miskával s hozzávágta a hosszunyaku literes üveget tele borral, Kádár Miskának azonban volt annyi esze és ügyessége, hogy az iszonyú erővel repülő üveget elbukta, s helyette a háta mögött álló, mit sem sejtő Péter fejéhez vágódott az, ki menten összerogyott, s eszméletlen állapotban vitték haza.

Kuti Mihály sietett a szerencsétlenül járt sógor látogatására, bár az utóbbi időben a többszöri pirongatások

Neveld Atyám nádszál reményem, Hogy a föld nem örök hazám.

Túl örömön, túl szenvedésen A mennynek üdve vár reám.

Itt magvetés könnyhullatásom, — Ott boldog öröm aratásom.

Kovács Sándor.

A három barát.

Egy régi magyar legendás könyvben, mit egy jámbor életű katholikus barát a mohácsi vész idejében, éppen 1526-ban másolgatott, (az irodalom- történetben Kazincy kódexnek nevezzük ezt a kínyvet), a következő szép példázatot olvassuk:

Egyszer élt egy ember és volt neki három barátja. Az egyik barátját jobban szerette, mint saját magát. A másikat úgy szerette, mint önmagát. De a harmadikkal alig törődött valamit.

Történt egyszer, hogy a király maga elé idézte ezt az embert. Meg is ijedt igen nagyon. Nosza szaladt barátaihoz s kérve-kérte őket, hogy kisérjék őt el a királyhoz legyenek szószólói. Az első, kit saját magá iái is jobban szeretett, szépen elbúcsúzott tőle, de nem tett érte semmitse. Már más barátai voltak, azok kedvét kereste. Azaz mégis, az útra vele adott bucsu- zásképpen három vég vásznat.

A másik barátja, kit annyira szeretett, mint saját magát, igen nagyon megsiratta. Él is kisérte egészen a palota kapujáig, de tovább ő sem mehetett.

Hát a harmadik barátjától vájjon várhat-e valamit is, hiszen sohase törődött vele ?... És ime, az barátjának vallotta őt, elment vele a királymiatt csak úgy félig-meddig voltak egymással.

A sok kötéstől, borogatástól arca alig látszott. Bedagadt szemeivel szaporán pislogatott, mint olyan, aki erősen meg van hatva. A résztvevő kérdésekre gyengén s szórakozottan felelgetett, mintha gondolatai máshol járnának. Végre ajka körül a régi tréfás mosoly jelent meg s körülötte szorgoskodó áldott lelkű feleségére, majd Kuti Miskára tekintve, hirtelen azt kérdi: „Sógor, hol csináltatod te azokat a jó templomba járó csizmákat?“

Talán bizon te is megakarsz velük próbálkozni ?

Meg én, sógor! Látod mikor én úgy magamon kívül feküdtem, úgy emlékszem mintha az angyalok muzsi-