Harangszó, 1910-1911
1911-01-08 / 6. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1911. január 8. hoz s addig könyörgött neki, míg az megkegyelmezett neki. A példázat magyarázata pedig ez. Az ember első barátja a világi gazdagság. melyért az ember sok veszedelemre veti magát, mert jobban szereti, mint saját magát. Pedig hiába szereti. Mikor a halál az örök király széke elé szólítja, akkor a gazdagság csak a koporsóig kiséri el. Három vég vásznat ad szem fedőnek, ennyi az egész, mit az ember magával vihet. Az ember második barátja az ő felesége, fijai, szülei. Ők megsiratják, de csak a sírig kísérhetik el. A harmadik barátja a hit, reménység, szeretet, a becsületes, istenfélő élet. Ezek odamennek az emberrel a bírói szék elé és könyörögnek az Isten kegyelméért. Szép és igaz példázat ez. — Ha megértettük szépségét, gondolkodjunk igazságán. A gyújtó története. Két esemény adja élőnkbe a gyújtó történetének kérdését. Az egyik az, hogy a magyar képviselőház a múlt hetekben törvényt hozott, mellyel a gyújtó gyártásnál a fehér foszfor használatát eltiltotta. A másik, hogy innen-onnan a gyújtó gyártásának jogát is lefoglalta az állam, úgy hogy már a közel jövőben az összes gyújtó- gyárakat magához váltja. De ezeken kívül van még egy harmadik okunk is. És ez az, hogy a mostani gyújtó feltalálója magyar ember, Nagylétai Irinyi János, ki 15 évvel ezelőtt halt meg, 1895-ben. Bizony azelőtt egy kissé körülkáját hallottam volna s az egészen hasonlított a tanitó ur orgonálásához. Azután mikor a vizes ruhát borogatták rám, úgy tűnt fel, mintha a Tisztelendő Ur borogatta volna s közbe jóságos szemeivel olyan biztatva nézett rám, hogy szinte jól esett az a kis hideg viz. Azért csak mond meg, hol csináltatod a jó csizmáidat ? Hát biz én nekem a pakróc Horváth András csinálja, aki, igaz hogy goromba pakróc ember, de nem lóbőrből dolgozik; megveszi az árát, de nem iá sajnálja a hozzávalóját. Tudod mit sógor, rendelj • nála nekem is egy párt. Igen szívesen sógor! Inkább egy fuvart rá is szolgálok neki, csak jól a templom felé forgassa a csizma orrát. ményes dolog volt a tűz gyújtás. Az öregek még emlékeznek arra az időre, mikor még kovakővel, acéllal meg taplóval csiszolták ki a szikrát. De hát persze ez nem volt valami kényelmes dolog. Ekkor azután mást találtak ki. Fapálcikákat készíttettek s annak végét kénnel, meg káliumchloráttal bekenték. Ha azután a gyújtó fejét érdes üvegpapiroson végig húzogatták, akkor az felrobbant és meggyuladt. Ez meg veszedelmes volt. Azt is megtették, hogy ezeket a gyújtószálakat vitriolos üvegbe mártották és igy gyújtották meg. De hát ez is igen kényelmetlen dolog volt. Vitriolos üveget kellett a zsebükben cipelni s az könnyen szétfecsegett, kiégette a ruhát, sőt nagyobb bajokat is okozott. Ekkoriban Irinyi János Bécsben tanult s különösen a vegytannal foglalkozott. Tulajdonképpen jogász leit volna, de hát nem sok gyönyörűsége telt ebben a tudományban. Inkább hallgatta a híres vegytan tanár, Meisz- ner előadását. Történt egyszer, hogy a tanár valamiféle kísérletet akart végezni, de az nem sikerült. Egyszerre csak a mellette álló Irinyinek eszébe jutott, hogy ha a tanár kén helyett foszfort vett volna a keverő tégelybe, akkor egyszerre tudott volna tüzetgerjeszteni. Mikor hazament, elgondolkozott ezen a dolgon. Eszébe jutott, hogy ezt az egyszerű fölfedezést, milyen jól lehetne értékesíteni a gyujtógvártásnál. Hamar készített néhány fapálcikát, arra azután rákente a feloldott és mézgával kevert foszfort, meg egy másik, barna-szinű port, megszárogatta és készen volt az első gyújtó. Mikor este hazament, ! ezzel gyújtotta meg a fagyutyertyáját. Péter is felgyógyult, a csizma is elkészült. S íme csudák csudája, nem volt ünnep, hogy Pétert ott ne látták volna az Isten házában. Füle nem viszketett az orgona hangjától, sőt lelke áhítattal szállt vele a magasba, s a Tisztelendő Ur vizes borogatásai éppen olyan jól estek neki, mint lázálmában. Alig egy pár év, uj kapu ékesítette a fehérségtől ragyogó ház elejét, nem hordta a szél szegetlen tetejét. Péter vetései kezdtek megdülni, lovai fénylettek a jó abraktól és tisztaságtól s jól tartott tehén ontotta a tejet a gondos gazdaasszonynak, hogy a többit ne is említsem. Hé komám! Mi van veled? Talán pénzt találtál vagy embert öltél ? Kérdezte komája Kortyondi Pál, kivel Másnap többeknek megmutatta találmányát. Egy szemfüles német is jól megcsodálgatta, azután megkérdezte, hogy miért nem kér Irinyi szabadalmat a találmányára. De a mi jó magyarunk csak a fejét rázta. Minek az?... Másnap azután a német beállított Irinyihez egy bécsi kereskedővel. Újra töviről-hegyiről elmondatták vele a gyujtógyártás titkát. Meg is próbálták egyszerre. A végén a két bécsi német szeme összevillant s a kereskedő kijelentette, hogy ő megveszi az Irinyi találmányát. Ez pedig azt jelenti, hogy akkor majd csak neki lesz joga ilyen gyújtókat készíttetni. Irinyi a vállát vonogatta. Hát csak vigye az egész találmányt és legyen boldog vele. No és mi legyen a fizettséggel ?... Irinyi nevetett egyet és megfizettetett a kereskedővel 3 garast, a foszfor árát. A bécsi német mégis keveselte a három garast. Ráerőszakolt hatvan forintot. Néhány nap múlva a wicheni hid felé sétálgatott egy jó barátjával Irinyi János. Hát hallja ám, hogy kis gyerekek, rokkant öregek ugyancsak nagy hangon árusítanak valamit: hát az ő gyújtója volt. A nép pedig összeszaladt csodájára és szétkapkodta a skatulyákat. Boldog volt, a ki ilyen finom „zündhölzlit“ vihetett haza a tamiliájának. A kereskedő boltjából csakhamar virágzó gyár lett, száz és száz ember készítette az uj fajta gyújtót, az ablakán, ajtaján pedig úgy tolyt be a sok pénz, hogy hamarosan megteltek a vasszekrényei. És mindezt annak köszönhette, hogy egy jó magyar fiúnak volt esze a feltaláláshoz, de nem volt esze annak értékesítéséhez. (Ez különben mindig igy van. mostanában ritkán találkozott. Dehogy komám, csak más csizmákat húztam. Ha szépen megtisztogatom őket, maguktól is a templomba találnak. Bolond vagy komám, tégy bolonddá mást, nekem ugyan hiába présmitálsz. Tudom én amit tudok s dörmögve, fejcsóválva ballagott a Makkhetes felé. Péter házán pedig egyre jobban meglátszott az Istennek áldása s Péter nem győzte régi pajtásainak a pakróc Horváth András csizmáit ajánlani, miknél jobbak messze vidéken nem kaphatók. Kár, hogy szegény Horváth András levetkőzve pakróc modorát, mennyei hazába költözött, mert azóta igen megfogytak azok a jó templomba járó csizmák.
