Harangszó, 1910-1911

1911-10-08 / 26. szám

1911. október 8.

harangszó.

3. oldal.

Azután még csak ennyit mondott: .Szegény Emíliám! Éljen a haza!“ — s a legnemesebb, leghősiesebb szív megszűnt dobogni.

Október hatodikán volt ez! Attól kezdve e nap az a magyar nemzetre nézve, ami a keresztyénségre nézve nagypéntek: a fekete gyásznak, elmúlásnak, halálnak a napja. De nagypéntekre, — úgy mutatja Jézusunk példája husvét következik. A magyar nemzetre is eljön majd még husvét ünnepe. Talán ennek egyik előhírnöke az a Szolnok terén emelkedő lovas-szobor is, melyet a hősök hősének állított a hazafiui kegyelet.

Kiss Samu.

A bétheli belmisszió.

Irta: Endreffy János, theol. akad. hallgató. III.

A német nemzet missziói tevékenységének magyarázata nem csupán a nemzet Vagyonosságában rejlik, nem is nyelvi és úgyszólván vallási egységében, — mint ahogyan azt sokan képzelik, hanem a missziói öntudat erős és eleven érzetében, mely az érett és kiforrott keresztyénség állandó elmaradhatatlan kísérője s a nemzet gondoskodik is e missziói üntudat ébrentartásáról: hozat haza évenkén legalább két külföldi miszionáriust, kik aztán élményeikben, munkájuk elbeszélésében elmondják a közéjük sereglő érdeklődő honfitársaiknak, hogy mire képes az evangélium, milyen áldás a vadakra Isten Igéje és hogy nekünk ilyen munkát végezni kötelességünk, mert az Ige nem egyesek tulajdona, hanem közkincs! Idén a többiek között Bünde városában tartottak missziói ünnepélyt 1911. július 5-én, mely alkalommal egy Chiná- ban és egy Új Guineában működő misszionárius tartott két-két prédikációt és igen érdekes előadást nagyszámú közönségnek. De a belmisz- sziói intézetek is folytonosan érintkeznek egymással s különösen Béthel iránt meleg az érdeklődés, hisz napjában száz számra menő látogatója van: nem csoda hát, hogy a német nemzet missziói érzéke oly finomra csiszolódott.

Szemléljük meg ez aprólékosságra is kiterjeszkedő missziói érzék megnyilvánulását Béthelben.

Az építő hivatal feladata az volna, hogy az intézet számára szükséges teendőket végezze; de átlépi ezen önző

korlátokat, tanáccsal, templomépítési tervezettel, sőt tettben nyilvánuló segítséggel szolgál a szegény gyülekezeteknek, amelyek önerejükből templomépítésre, vagy másfajta szeretetház emelésére képtelenek. Béthelben tehát még az építő hivatal is a belmisszió szolgálatában áll.

Van Béthelben a lelkészjelöltek számára is, — kik még állást nem kaptak, — külön otthon, theol. főiskola azon célból, hogy legyen alkalmuk tudásukat a gyakorlati élet próbakövén kipróbálni, hogy bepillantást nyerhessenek a belmisszió műhelyébe,

— egyszóval, hogy Isten országának minden tekintetben képzett és hasznos munkásai lehessenek. Ezért dél- előttjöket mint diakónusok töltik el, a délutánt a theologián. De nemcsak a német lelkészjelöltek és diákok előtt tárulnak fel Béthel kapui, hanem mindenki előtt, ki szabad idejét és erejét a szeretet szolgálatában kívánja eltölteni: van ott holland, svéd, norvég, osztrák s az idén volt hét magyar diakónus is ! — Béthelnek ezen intézkedése szintén a belmisszió szolgálatában áll, mert az odasereglő lelkészjelölteknek alkalmat ad a gyakorlati keresztyénség eszményének megismerésére s ezáltal útmutatást ad jövendő működésükre.

De bevonja Béthel a belmissziói munkálkodás iránt érdeklődők sorába magát a közönséget is. Fölkéri ugyanis, hogy akinek bármilyen apró-cseprő szükségtelen tárgya (pl. használt bőrönd, ruhadarabok, törött ékszer, könyv stb.) van, ne dobja el, hanem küldje el nekik. Az epileptikus betegek ugyanis hihetetlen érdeklődéssel és örömmel bontogatják ki az ilyen apróságokkal megrakott csomagokat, s az epileptikus szabó kikeresgéli belőle a ruhadarabokat, megjavítja, megfoltozza, — az aranyműves az ékszereket igyekszik használhatóvá tenni,

— a könyvkötő a könyvekkel van elfoglalva és így tovább. Ezek az apróságok nagy örömmel teljes foglalkozást nyújtanak a betegeknek, roppantul szórakoztatják őket, mert hisz mindegyik a maga kedves munkakörében mozog, maga szemeli ki a lelke vágyaival összhangzásban levő munkát. Nem is hinné az ember, hogy ezek a „morzsák“ mennyire magukon viselik a belmisszió bélyegét, mert egyfelől a közönség adakozó érdeklődését keltik föl, másfelől olyan betegeket foglalkoztatnak, kik tán máshol szórakozást, — ami nagy baj volna rájuk nézve, — szeszélyük miatt nem is lelhetnének. Az épület

felirata, ahol a kijavított tárgyakat el is adják: Szedjétek össze a maradékdarabokat, hogy semmi el ne vesz- szen. (Ján. 6. 12.)

De nem is csupán Béthel területén tolyik ez az áldásos munka, nem is csupán német földön, kiküldi Béthel embereit külföldre is, hogy embertársainak testét-lelkét ápolják és neveljék. Hollandiában Amsterdam városában a hajós nép között misszi- onálnak, Belgiumban Antwerpen városában különösen a kivándorlók lelkiüdve foglalkoztatja őket, Franciaország fővárosában Párisban a pincérmisszió a mukatér; továbbá Oroszországban Mitan és Olaszországban Genua városában és végül Kelet Afrikában igyekeznek beteg testvéreiknek segítségére lenni s az Evangé- liomban részesíteni azokat, kiket életpályájuk és körülményeik, — mint a hajós, pincér, kivándorló, — gátolják az Ige hallgatásban. Fölkarolják az árvát, tüdőbeteget, őrültet, iszákosat, nyomorékot — minden nemű és korú, embertársának segítségére szorulót.

Amint látjuk Béthel az Igét akarja tettben megvalósítani, illetve valóságban megtestesíteni; még a mennyegzŐi táncot sem engedi meg párosával, hanem csak egyedül, mint ahogy Dávid táncolt az Úr előtt egyedül (2. Sám. 6. 14.) De az íráshoz való e szigorú ragaszkodás Béthel szellemének lényege s aki Béthelt alaposan ismeri, nem csodálkozik még ezen az apróságokon sem. S amellett, hogy alkalmazottainak s betegeinek lelkét egészen megtölti az írás szellemével, nem szabad felednünk, hogy eme vallás-erkölcsi követelményeknek megfelelve a bétheli belmisszió önzetlen és pótolhatatlan értékű szolgálatot tesz a társadalomnak és így a nemzetnek. Képzeljük csak el, ha annak a sok betegnek, kiket az intézet a nemzetet alkotó rétegekkel való érintkezéstől elszigetel, csak negyed része lépne házasságra, ami a legnagyobb valószínűség szerint meg is történne, mily nagy kára lenne ez a nemzetnek ? Mert hiszen van lappangó epi- lepsia is, mely csak nagy ritkán mutatkozik (pl. havonkint) szédülések és rohamok alapjában, de a beteg vér tovább plántálása nemzeti veszedelemmé fajulhat. Korunkat is már az idegesség századának nevezik, pedig az idegesség és az epilepsia között csak fokozati külömbség van.

Azonban gyenge az én toliam arra, hogy a bétheli belmisszió áldásait itt rendre méltassam, de ez a pár megjegyzés is sejtetheti az olvasóval, hogy