Harangszó, 1910-1911
1911-10-08 / 26. szám
2. oldal. HARANGSZŐ. 1911. október 8. kiválósága mellett főleg azon körülményben rejlik, hogy ezekben a napokban, október elsején leplezték le Szolnokon a hősök hősének lovas szobrát. * Nincs itt idő és tér arra, hogy Damjanichot egész pályafutásában, minden oldalról bemutassuk. Nem fér az egy röpke rajz keretébe. Hisz annak, ki csupán hadi pályáján akarná méltatni, negyvenhárom diadalmas ütközetet, csatát és azok részleteit kellene leírnia: a szenttamási győzelemtől, az alibunári csatározástól s a hírhedt jarkováci éjszakától el a szolnoki, tápió-bicskei, isaszegi, váci s nagysarlói fényes diadalokig; azután külön fejezetben szólnia róla mint szerető, boldog férjről; más szakaszban, mint emberről és barátról; ismét másban, mint katonáról, hadvezérről s honfiról. Ez alkalommal csak ez utóbbiról akarunk röviden, nagy vonásokban megemlékezni: a rác származású Damjanichot, mint lelkes, magyar érzelmű hazafit követendő például állítani e mostani fátyolos időkben a magyar nép elé, hogy tanuljon tőle lelkesedést, honszerelmet. . . Rác volt apja, rác volt anyja. De már bölcsője felett a szabad szellem géniusza őrködött s belopta magát szívébe, hogy egykor nagy, dicső dolgok vitelére képesítse. És magyarrá lön, lelkes magyarrá, családi hagyomány, iskolai nevelés, faj és vérrokonok ellenére. Történt aztán, hogy a bécsi kama- rilla nem tudván belenyugodni hazánknak 1848, március 15-én kivívott függetlenségébe, megkezdette titkos akna-munkálatait s délen a szerbeket, keleten az oláhokat bujtogatta ellenünk. A magyar kormány minden tőle telhetőt elkövetett a lázadás lecsillapítására. De hasztalan minden törekvés, hiába minden jó igyekezet. A zendülés csakhamar oly mérvet öltött, lángja oly magasan lobogott, hogy vér kellett annak eloltására. Kitört tehát a létért való nehéz, dicső küzdelem. Minden épkézláb ember, aki csak magyarnak vallotta magát, rohant a csatatérre, vérét ontani a fenyegetett szabadságért. Ott volt Damjanich is a harctéren; sietett ő is eszét, szívét, karját felajánlani a megtámadott szent ügyért. Ha volt valaki, ki önző érdek, anyagi haszon reménye nélkül fogott fegyvert: úgy bizonyára elsősorban Damjanich volt az. Neki nem volt mit féltenie, hisz nem volt magyar a születése, — de a lelke, a szíve magyar volt: ezért nem maradhatott el ő sem. Otthon hagyta szép fiatal nejét, kit három évi édes-kínos epekedés után alig egy évvel ezelőtt vezetett oltárhoz. Rohant a háromszinü lobogó alá. Lemondott a családi boldogságról, mert honszerelme nagyobb, égőbb volt szeleiménél. „íme az emberi“ Feláldozza nyugalmát, boldogságát, csak azért, hogy szolgálatot tehessen másoknak, akik pedig nem is vérrokonai, a magyar nemzetnek, amelynek pedig nem is édes fia I Ámde ő annak tartja magát, ő úgy érzi keblében, szive azt diktálja. Tehát az. Hisz ő is úgy szereti ezt a szegény, sokat szenvedett hazát, mint akármelyik született magyar. Rác származása miatt kezdetben bizalmatlansággal fogadják. Meggyanúsítják : szerb hitsorsosaival való összejátszással, árulással vádolják. Katonái az ó-becsei táborban összeesküsznek ellene. És Damjanich mindenféle rágalmazás, áskálódás dacára hű marad a magyar zászlóhoz. Nem tágít mellőle egy tapodtat sem. Otthon neje mellett boldogság várna reá, de ő inkább a küzdelmet választja, inkább az ürömpohár után nyúl, csakhogy hazájának szolgálhasson. Hazájáért mindenre kész, még az alattomos meggyanúsítás elviselésére is. Önérzetét, büszkeségét nem sérti a vádaskodás : önmagában megtalálja ellene a gyógyító írt. A világ bár rágalommal, hálátlansággal fizet áldozatkészségéért: ez nem csüggeszti el, lelkesedését nem lohasztja le, mert honszerelme tudatában, — miként az igazi nagy érdem, — fölleli jutalmát. Később aztán megismerik lángleikét, tisztelik, megértik, szeretik megbecsülik. Mint igaz honfi mindig, minden körülmények között a haza érdekét tartotta szem előtt; minden mást ennek rendelt alá: egyéni érdekét, dicsőségét, boldogságát, szóval mindazt, ami ember előtt csak kedves, drága lehet s amit ember rajongva szeretett eszményéért csak feláldozhat. Ezt bizonyítja az alábbi történet is. Egy ízben, midőn Arad körül táborozott, egy futár vetődött hozzá Bem nyílt rendeletével, mely utasítja Kemény Farkas ezredest, hogy csa- patját összevonva, siessen azonnal Dévára, az üldözött s minden oldalról szorongatott magyar sereg támogatására ; — de gyorsan, mert nagy a veszély. Azon döntő válságos perc volt az, melyben az ősz hadvezér oly határozottan kimondá: „Ha a piski hid elvész, Erdély is elvész 1 “ A futár azonban nem találta Keményt ; Bem ez oldalról tehát segítséget nem várhatott. Ekkor Damjanich rövid megfontolás után elhatározta, hogy a fenyegető veszélyt elhárítandó : Bemnek segítséget küld. Nem csekély dolog ez egy hadvezértől, kinek érdeke mindig azt kívánja, hogy egész hadtestét tartsa össze, hogy minél nagyobb erővel rendelkezvén, annál biztosabb kilátása legyen a győzelemre. Damjanich ily formán saját dicsőségét kockáztatta, a saját babérait tépte meg, mert a haza érdeke úgy kívánta. Hozzájárult ehhez még, hogy neki egyenes utasítása volt egész erejével a Közép-Tiszánál megjelenni. Jól tudta tehát, hogy tette a kormány rosszalását vonja maga után, és ő mégis a saját felelősségére meggyön- gitve hadtestét, jelentékeny segítséget küldött Bem apónak, mert a haza érdeke úgy kívánta. Éppen idejekorán érkezett az osztag, hogy a piski hid megvédéséhez döntőleg és sikeresen hozzájárulhasson. Erdély visszafoglalása kétségkívül Bem dicsősége, — de kiválóan Damjanich érdeme, aki arra önként módot és eszközt szolgáltatott. . . . Ilyen férfiú lett volna hivatva arra, hogy az összes haderők élén állva vezesse a küzdelmet. Csakugyan a közvélemény is őt jelölte erre a fontos szerepre; a muszka betörés alkalmával midőn elborult szerencsecsillagunk s ingadozni kezdett Görgei, minden szem feléje fordult. De Damjanich egy váratlan szerencsétlenség folytán lábát törte, — s a bénult oroszlán nem tudott többé a hadak élére állani. Győzőt volna-e ? örökre nyílt kérdés marad; de valószínű, hogy fővezérlete alatt Világossal és az aradi bitókkal nem végződött volna szabadságharcunk. * Damjanich, a magyar hadseregnek e bálványa s az ellenségnek e réme, nagy volt a csaták mezején, nagy volt a halálban is. Büszkén, szinte mosolyogva lépett a vérpadra azon a rettenetes októberi napon, az aradi sáncok mellett. És midőn a bakó nyakára tette a kötelet, csudálatot keltő nyugalommal s hidegvérűséggel figyelmezteté: „Kérem, vigyázzon a szakállamra, össze ne kuszálja, mert mindig kedves volt az előttem.“
