Harangszó, 1910-1911

1911-10-08 / 26. szám

I. évfolyam.

1911. október 8

26. szám

74 li£iálOI STBP& A 3?.

Megjelenik minden második vasárnap.

Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti K A P I BÉLA ev. lelkész.

Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fül. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is.

Az aradi tizenhárom.

(1849 október 5.)

Kigyuladt a csillag Fenn a láthatáron,

Börtön ablakánál

Ül a tizenhárom.

Szívük reménységgel S kétséggel van telve, ügy néznek az égre S alattuk egy kertre.

Elhagyott kis kert az, Ember nem jár abban, Csak az enyészet zsong Bokrai közt halkan.

Hanem most egyszerre Kert ajtaja roppan S a porkoláb lép be ... Mit kereshet ottan ?

Tán pókhálót, gyermek Megmetszett kezére? Talán fodormentát Egy beteg fejére?

Öreg porkolábnak Egyéb dolga van most: Agbogrul egykedvűn Kis pálcákat vagdos.

Csörrenés a bokron, Zörrenés az ágon,

S számlálja a pálcát:

„Meg van ... tizenhárom.“

Tábornokok nézik:

Mért van ez ... mi végett? ... S megszólal az egyik:

„Rossz jel ez . . . Ítélet!

Megjött az Ítélet És pedig halálra,

Készülnek is már a Ceremóniára.

Ehhez kell a pálca,

Ezt törik el holnap, Halálhirdetéskor Elénk ilyent dobnak.

Az ág el van metszve,

Eldőlt a mi sorsunk,

Holnap meghalunk mind ... Jertek, imádkozzunk!“

. . . Elborult a csillag Fenn a láthatáron . . . Siralomházban ül Mind a tizenhárom.

Tóth Kálmán.

Damjanich.

Szomorú emlékek, . . . mélységes, őrjítő fájdalom . . . összetört remények . . . bilincsek csörgése . . . haldoklók imája . . . halált osztó golyók ... borzalmat keltő akasztófák... özvegyek zokogó panasza . . . árvák síró beszéde.

Röviden: október hatodika.

Rémes, szörnyű nap volt az, melynek nem találjuk mását ezeréves történelmünk hasábjain; sötét, fekete az a lap, melyre vérfagylaló eseményei följegyezvék, mint a legsötétebb csillagtalan éjszaka. Fekete, borzalmas, rettentő éjszaka, de mégis — nem teljesen csillagtalan. Hisz tizenhárom fényes csillag ragyog át borúján, annak a tizenhárom vértanúnak dicső szelleme.

.Mintha nap volna mindenik,

Oly tündöklők e szellemek.“

Miért, hogy mégis Damjanich ragadja meg ez alkalommal kiváltképen figyelmünket ? I Talán ő volt közöttük a legnagyobb ? Nem tudom. De ki is tudná megmondani, hogy ama tizenhárom félisten között „ Ki volt dicsőbb, ki volt nagyobb ?“

Egyformák ők mindannyian, nagyok, dicsők: vitéz, rettenthetetlen katonák; bátor, hős vezérek; igaz, hű honfiak. Bár tény, hogy Bem apó mellett Damjanich volt az egyedüli hadvezér, ki csak győzött, ki csatát soha nem veszített.

Hogy ezúttal csupán Damjanichról emlékezünk meg, annak oka egyéni