Harangszó, 1910-1911
1911-09-24 / 25. szám
1911. szeptember 24. HARANGSZÓ. 3. oldal. előre Gyuri öcsém, hogy bizony nem lesz semmi, mert azoknak az uraknak sincs különb torkuk az enyémnél, hogy a Marika meghallja őket. Tudom, nem érnek el vele semmit, úgy jön az vissza, ahogyan beviszem. És hogy még beszélni is megtanítják?! — azt szeretném csak látni! Nem vagyok olyan tökfejü, hogy elhigyjem! „O te hitetlen Tamás! —mosolygott Gyuri. Nem értesz te ahhoz, de én fogadni mernék egy remek pár csizmába, hogy nyolc év múlva úgy beszél a leányod, mind akármelyik menyecske a falutokban.“ „ Jó, fogadjunk ! — mondta nevetve István. En szívesen odaadnám az egyik csikómat is, ha te nyernéd meg a fogadást, mert mi tagadás, az szent igaz, hogy szeretnők mi is egyszer hallani a tulajdon leányunkat.“ Áll az alku! — s egy nagyot csaptak egymás tenyerébe. — Most nekem erre az útra kell térnem, — szállt le a kocsiról Szűcs uram, de meg nem állhatta, hogy még egyszer oda ne kiáltson: „Aztán szép legyen ám a csizmám, mert Isten bizony, mégis csak én nyerem ineg a fogadást!“ — „Majd elválik!“ * * * „Ha meg nem sértem, merre találom a süketnémák intézetéi ?“ szólított meg egy asszonyt Szűcs István, mikor a leányát vezetve ballagott a városban. — „Látja ott előttünk messze azt a szép tornyos városházát? — „ Látom hát! “ — Azzal szemben van egy nagy sárga ház, annak a kapuján bemehet. Talán csak nem a kis leányát akarja beadni ? Szegényke! sopánkodott az asszony, de Szűcs István egy „Isten fizesse meg“-gelott hagyta. Megtalálva a nevezett épületet, a leányával belépett a nagy kapun. Egész sereg gyermek szaladt eléjük bámulni. Új növendék, új növendék 1 kiabálták össze-víssza. Eszre sem vette Szűcs uram, hogy már ott áll az irodában a tanárok között, akik komoly arccal Írtak egy nagy könyvbe. — „Hogy hívják?“ — kérdezte az igazgató. Szűcs István a becsületes nevem, ez meg itt a Marika leányom. Azért hoztam el, mert úgy mondják: itt megtanul beszélni.“ — „Hány éves a leánya?“ — Gyertyaszentelőkor múlt kilenc esztendős, instálom. — Hanem tekintetes uramék, megbocsássanak az ilyen magamfajta egyszerű falusi ember tudatlanságáért, már én nem hiszem, hogy megtanítják a leányomat beszélni. Hogyis lehet az, mikor még a tulajdon apját sem érti meg. Nem hiába kondás vagyok, akkorát tudok kiáltani, hogy a magok füle menten szétrepedne, de bizony a Marika még csak megse moccan. Ezzel, hogy bebizonyítsa szavai igazságát, elkezdett kiabálni a leánya fülébe, hogy a négy fal szinte megrengett bele. — Hagyja csak jó ember I — nevettek a tanárok. Elvégezzük mi a maga dolgát szépen, csak nyugodjék meg és hagyja itt a leányát. „Haza jön a Marika!“ — ujjongtak a Szűcs uram gyerekei és egyre kiszaladtak az utcára, hogy jön-e már a kocsi. De bizony az csak akkor fordult be a kapun, mikor már feljött az esti csillag és előtűnt a Göncöl szekerének a rúdja. Szücsné asszony folyton törülgette a szemét a köténye csücskével, mikor megölelte a leányát. Hej 1 régen is volt, mikor elvitték hazulról. Nézegetik jobbra-balra; csókolják ahol érik a testvérek. Marika meg csak áll, áll, nem tudja mit tegyen előbb. — Nos mit tudsz kis leányom ? szólt hozzá az apja. Szegény, szegény gyermekem, hiszen nem tud az semmit, lám lám, mégis csak enyém lesz a csizma! De most jut eszembe, — bökött a homlokára, hogy a süketnémák a kezükkel beszélnek. Talán arra tanítottak meg ott az intézetben. És elkezdett a levegőben hadonászni, hogy a többi gyermek mind elszaladt rémületében. Marika úgy elkacagta magát és csak odaborult a szülei nyakába. Lassan, de szép érthető hangon kezdett beszélni: Édes apám, mit csinál ? Nem úgy kell velem beszélni. Én nem hallom, de leolvasom a szájáról, amit mond, csak beszéljen úgy velem is, mint mással. — Édes apám, édes anyám, látják, hogy tudok én is beszélni. Szűcs uram és életpárja kénytelen volt megkapaszkodni az ágy karfájában, mert különben attól tartottak, hogy menten hanyattesnek. * * * Ugorjunk át nyolc évet kedves olvasóim és kukkantsunk be kicsit András György uram csizmadia műhelyébe. Javában dolgoznak a legények, a mester meg ott tesz-vesz közöttük. De hallga csak ! mintha valaki kopogtatna. „Szabad!“ — hangzik belülről és belép az ajtón Szűcs István. A nyolc év alatt bizony megváltozott: az arcán egy-két barázdával több, a fehér hajszálak is megszaporodtak, de azért megismeri András Gyuri. „Isten hozott! örülök hogy eljöttél!“ Szívélyesen tessékeli beljebb, leülteti s csak azután kérdi: Mi jót hoztál István ? Talán csak nem . . . ? — De igen Gyuri, te megnyerted a fogadást. A Szellő lovam már ott is nyerit az istállódban, ezután avval mehetsz hetivásárra. Nem sajnálom tőled, mert a nagy boldogság miatt az utolsó párnát is elajándékoznánk a fejünk alól. A Marikából takaros egy vászoncseléd lett és ami a fő, beszél az, hogy gyönyörűség hallgatni. És hogy megért minket, pedig még csak nem is kell hangosan szólni. A biró fia is bátran elvehetné feleségül, nem vallana vele szégyent. — Mégis csak igazam volt ugy-e ? örvendezett Gyuri. — Most pedig koccintsunk egy kicsit, — és bort töltött a kancsóból. — Isten tartsa meg a tekintetes urakat, meg a tudományukat 1 hangzott lelkesülten. A poharak összecsendültek és szempillantás alatt eltűnt a gyöngyöző ital a Szűcs István, meg az András Gyuri öblös nagy torkában. Pohánka Margit. A pálinka ivásról. Irta: dr. Kovácsics Sándor téti járásorvos. H. Delanauy, francia író azzal kezdi az alkoholról írt munkáját: „az alkohol elpusztítja Franciaországot.“ Hozzátehetjük, nemcsak Francia- országot, de elpusztulással, kiveszés- sel fenyegeti mindazokat az országokat, népeket, melyek a pálinka ivást nem korlátozzák, melyek nem győzik meg a népeket arról, hogy a pálinka okozta pillanatnyi erőérzés valójában a rombolás, pusztulás szele. Aki népünk életviszonyait figyelemmel kiséri, munkabírását, szaporodását, táplálkozását, szórakozását, szellemi tehetsé- ségének kiterjedését összehasonlítja azokéval, akik a szesztartalmu italokban, különösen pedig a pálinkában nem erőtadó táplálékot látnak, hanem ördögi tűzitalnak tekintik, melytől épp úgy kell óvakodnunk, mint a büntető- törvény paragrafusaival való összeütközéstől: fájdalommal tapasztalja, 1
