Harangszó, 1910-1911
1911-09-24 / 25. szám
2. oldal. tudnak néhányan. Folytottnak érezzük a szoba tiszta levegőjét s alig tudjuk követni a minket kisérő dia- konissát. Néhány tompa elméjű hajadon mellett megyünk el. Ott egy asszony állít meg, ki örömét állati hangon tudja csak kifejezni. Majd egy csoport leány köti le figyelmünket. Mindegyiknek keze kemény bőr- keztyűbe van lakatolva, mert különben arcukat véresre marcangolják. Istenem ! de szomorú kép 1 1897-ben a német császárné is meglátogatta Patmost (azelőtt Kis- Béthel); mélyen megindulva, az emberi részvét nemes érzésétől áthatva nézte végig az időelőtti lombhullást, a nyomorék kisdedek lassú haldoklását. Nézte, nézte, végre könnyekbe olvadt lelke fájó érzelme s köny- fátyolos szemmel igy szólt: „Mily hálásnak kell az embernek lenni Isten iránt, ha egészséges gyermekei vannak.“ Most pedig menjünk tovább. A temetőben járunk. A halál kaszájának pengése csendül fülünkbe. — Eben- ezerben vagyunk. 125 sírba készülő férfi tanyája ez 1 Legtöbbje holt mereven fekszik turfa ágyában, okos szó nem hagyja el többé ajkát, elméje már elhomályosult. Tehetetlen mint a gyermek, enni-inni egyedül nem tud. Már csak embertöredék, roncs, az „egykor“ hallgatag jele. Sárga, zörgő falevél, mit a temető árka felé hajt a szél. Némelyik még lábra tud állni, néha, verőfényes nap még ki tud menni a szabadba. De csak néha, néha, de ez a jelenet is oly fájón szánalmas, olyan igen szomorú. A diakonissa nővér ezektől sem riad vissza. Testvérét látja a betegben, mert igy kívánja hitünk fejedelme : Jézus Krisztus! Ő mondta: „Amit cselekedtetek egygyel az én kicsiny atyámfiai közül, en magammal cselekedtétek.“ (Máté ev. 25 40.) Nem számítanak az emberek dicséretére. Elég, ha az Isten látja, hogy mit cselekesznek ők. Tégy jót, aztán dobd a tengerbe, ha nem látja a hal, látja az Isten, — így szól a keleti bölcs is. A bétheli belmisszió jól tudja, hogy a tétlenség gyötrő, áldatlan állapot, azért az erre képes betegeit foglalkoztatja. Csak a beteg tudja igazán értékelni mi az, ha az ember tud dolgozni! A munka áldás I Ha a beteg kiskorában kerül az intézetbe, egyéni hajlamainak és testi szervezetének tekintetbe vételével adnak neki munkát, ha meglett korában, akkor folytathatja mesterségét. HARANGSZÓ. Ha könyvkötő, Bethphagéban talál otthont, hol 20 epileptikus beteg dolgozik vidáman és szorgalmasan. Ha asztalos, úgy nyitva előtte Kis-Naza- reth kapuja. Húsz cipész dolgozik Horelben (2. Móz. 3., 1 —5.), 50 kertész Saronban (Ézs. 35., 2.), 25 kovács és lakatos Oilgalban (Józs 4., 20), egy sereg szabó Thyatirában (Ap. Csel. 16., 14.), 40 földműves Arafnában és 70 Hebronban stb. Hogy micsoda jótétemény a munka, itt látjuk leginkább. Aki még dolgozni tud, az nem is tartja magát betegnek. Beteg csak az, aki már nem tud dolgozni. És e boldogító tudat, a munka értékének megbecsülése, nagy mértékben enyhíti az élet — számukra — többszörösen nehéz keresztjét. Éppen azért, mert az intézet nemes céljának megfelel és gondoskodik a betegek minden oldalról való keresztyén ellátásáról, tisztelettel hajol meg előtte egész Európa s száj- ról-szájra száll az elismerés szava: Bizony Béthel, azaz Istennek háza ez! (Vége köv.) A fogadás. „Hé atyafi, álljon meg csak kissé. Hát nem ismer rám, én vagyok a Szűcs István! — kiabált egy falusi ember a mellette elsiető kocsi gazdájának. A megszólított hátra fordult, mikor látta, hogy ki kiabált utána, nagy vígan oda nyújtotta neki a kezét „Szervusz Pistái Igazán olyan régen láttalak, hogy kerülsz egyszerre mi felénk ?“ De előbb ülj fel a kocsimra, éppen a városba hajtok hetivásárra, elkísérhetnél kicsit. Szűcs István nem is kérette magát kétszer, felkapaszkodott a kocsira ezzel megindultak. — „Hát mi jó hozott erre mifelénk ?“ ismételte a kérdést András György, a Szűcs István egykori kenyerespajtása. — Nagy sora van annak, de most csak annyit, hogy eladtuk a földet házat és pereputtyostul ide költöztünk, a hetedik határba. De nini I mennyi testvér jön errefelé, párosával! Mindnek egyforma a ruhája, nem tudod-e kinek a gyerekei ? — Nem testvérek azok, hanem süketnémák. — „Mi-i-csodák ?“ — „Mondom már, hogy süketnémák. Most mennek sétálni a temető felé.“ — Aztán mért hadonáznak úgy a kezükkel ? Még attól tartok, kikaparják egymás szemét a szerencsétlenek. — Sohse aggódjál, azok csak beszélgetnek egymással. Szűcs István még akkor is száj- tátva bámult utánuk, mikor már régen eltűntek az út kanyarúlatánál, de csak nem tudta megérteni a dolgot. Kis szünet után igy szólt: „ Hát mondd csak édes Gyuri öcsém, az én legkisebb leányom a Marika is süketnéma ?“ — „Már ugyan mért volna az ?“ — „Amióta megjött a világra, nem szól egy kukkot se, a fülibe pedig kiabálhatsz torokszakadtig annyi, az, mintha falra hányod a borsót.“ — „Bizony az elég baj, az már csakugyan süketnéma szegény — dörmögte a bajuszába Gyuri. Legjobb lesz, ha szépen beadod a süketnéma intézetbe, ott megtanítják beszélni.“ Ekkor már bennt voltak a városban. Nagy sürgés forgás, hullámzó embertömeg mutatja, hogy hetivásárt tartanak. — No de most sietek eladni a portékámát, szólt Gyuri. Látom István te még nem vagy itt járatás, legjobb lesz ha velem maradsz. Nézd azt az urat, aki erre megy, az tanít a süketnéma intézetben. Szaladj hamar utána és kérd meg, hogy vegye be a Marikádat. „Mondasz valamit?“ — s Szűcs István már el is sietett az úr után, meg is állította: Adjon Isten jónapot tekintetes úr, köszönt illendőképen. — „Mit akar atyafi ?“ „Csak arra kérném instállom tekintetes uram, hogy nem vennék e be az én Marika leányomat a süketnéma intézetükbe? — Hozza el a leányát, akkor majd határozunk a dolgában. András György csizmadiamester uram nagy jókedvében vala, mikor délben hazafelé irányította a szekere rudját. A mai hetivásáron mind elkelt az áruja és nem maradt egyéb a ládáiban, mint a papirosok. Hiában, olyan remek csizmákat senkisem tud csinálni, mint őkelme. Aki egyszer tőle vesz egy párat, akár holtanapjäig elviselheti. „Nos — mit végeztetek az úrral ?“ kérdezte Istvánt, mikor már kiértek a varosból. „Hát csak azt mondta, hogy vigyem be a Marikát, talán lesz valami a dologból. Hanem azt megmondom 1911. szeptember 24.
