Harangszó, 1910-1911

1911-07-30 / 21. szám

1911. július 30.

HARANGSZÓ.

3. oldal.

Legfelűl Te ültél koma;

S haliám, hogy az angyal szólott : „Fiam, te már nálunk maradsz, Végig ilyen lesz a módod! *

Erre eltűnt tükör, szellem,

Én pedig, hogy felneszeltem, Köröltem a puszta tájék,

A poros út, a faárnyék,

Magánosán, elhagyottan,

Elhagyottan, csalatottan,

Hogy titeket már nem látlak,

Hogy vissza hiába várlak,

Búsúlt gerjedezésemben,

— Megbocsáttok, nem bocsáttok — Biz a cipót mind megettem.“

* *

*

Jó barátim 1

A szegényt csak Isten ójja,

Sokszor nincs csak egy cipója;

Jő egy farkas báránybőrbe’,

Szép álmokat fest előtte,

S míg ő boldog, jár a mennybe,

A hűlt helye marad csupán A cipónak, fölébredve.

Pozsony. Albert József.

Kéreg a szíveken

Irta: Csite Károly.

Egy nyolc év körüli, szöghaju, bogár szemű kis leány sietett a mezei gyalogösvényen. Élénk piros szoknyájában a zöld vetések között úgy látszott messze távolból, mint egy kis tündér virág. Karján füles bugyiga korsót cipelt. Édes anyjának vitt fris vizet. A szegény özvegy asszony reggel óta tikkasztó melegben kapálta a burgonyaföldjét. A leányka mellett egy kis fehér szőrű, pár barna folttal tarkázott kutya ugra-bugrált vidáman. El-elszaladt előtte egy dobásnyira, meghengergette magát a gyepes utón. Úgy örült a kis jószág, hogy elszökhetett hazulról s utolérte már a faluvégen kicsike gazda- asszonyát.

— Virgonc, ne szaladj oly messze, gyér ide, ha mondom 1 — szólitgatta a kis leány, valahányszor messze előre iramodott az ösvényen a kis állat.

A szomszédos taguton két uradalmi vadőr haladt lomha léptekkel. Arról folytattak eszmecserét, hogy mily jó volna ily hőségben egy kis hűs italt bevenni a csárdában. Az egyik még csupasz képű siheder volt, hórihorgas lábakkal, a másik pedig alacsony, zömök testű, hosszú, kajla bajszu, középkorú férfi volt.

A hórihorgas legény hirtelen úgy megállt egyik lóhere vetés végében,

mint a cövek, merően nézett a túlsó dűlő felé s majd örömrivalva a combjára csapott.

— Miska bácsi I vigadóját a huncut világnak, ma iszunk I

— Mi az, te ? Tán macska ? — rikkant föl a korosabbik.

— Nem a. Egy kis kutyuska.

— Hun, te ?

— Ott ni, a kukoricás végében,

— Ahá, már látom,.. . Hála Isten, hogy akadt végre valami. Csülökre Ferke, azonnal, hogy el ne szalasszuk.

— Én is amondó vagyok. No, ni, egy kis leány gyerek megy utána, bizonyosan azoké.

— Ördög viszi, akárkié. Siess te át itt a kukorica-ültetés barázdájában, én pedig felülről kerülök elébe. Elsősorban azon legyünk, hogy a gyalogúiról elrezzentsük.

Ezzel rohantak a kijelölt utakon.

— Virgoncka ! Nem jössz vissza azonnal, Virgoncka I — szólitgatta ismét a kis leány az előre iramodott állatot.

Virgonc hirtelen megállt, megfeszített izmokkal s fejét magasra tartva, nézett a kukoricás irányában s majd ijedt vonitással szaladt kis gazdája felé. Ámde késő volt már, elébe került a hórihorgas. A kis állat rémülten fordult vissza s iramodott fölfelé. Onnét pedig a kajla bajszu bukkant azonnal elő.

— Ferke, vigyázz 1 — kiáltott a hórihorgasra.

Megrémülve vette észre a kis leány az üldözőket s könyörögve kiáltott nekik :

— Jaj, ne bántsák, kedves bácsik, ne bántsák a kis ártatlan Virgoncunkat. Nem tett semmi kárt, itt az utón jött velem.

A kis kutya vesztét érezve, kétség- beesetten, szivettépően jajveszékelve fordult a lóhere barázdába, nyilsebe- sen vágtatott üldözői elől.

— Feszítsük meg inunkat, Miska bácsi, mert még megszökik előlünk a kis böstia ! — kiáltott a siheder.

— Ne bántsák, ne bántsák, szegény állatunkat! Nem vétett az semmit senkinek ! — könyörgött folyton remegő szívvel, könybe borult arccal a leányka.

Hasztalan volt, nem indította meg őket sem a kis leány esdeklése, sem a kis állat életéért reszkető könyörgő sírása. Mintegy fél óráig hajszolták a dűlőkön keresztül-kasul, mig annyira kifárasztották a szivszaggatóan nyöszörögve siró állatot, hogy teljes közeibe jutva hozzá, lelőhették a tagút

szélén. Csűrön vizen az izzadságtól állt melléje a fáradságtól lihegő két vad ember. S a kórihorgas még oldalba is rúgta, mielőtt levágta volna az orrát:

— Adta hitvány állatja, igy kifárasztani az embert.

S hogy elmentek mellőle, a kis piros szoknyás leányka felkereste és görcsös zokogással borult reá.

— Óh, te szegény, kis Virgoncom, megöltek azok az istentelen gyilkosok!

*

Nyolcvan fillér járt ki a két vadőrnek az uradalmi pénztárból a nagy kegyetlenség árán megszerzett kis kutya orráért. Megittak rajta egy liter bort.

Óh én Uram, Istenem 1 mily irtózatos kéregnek kell lenni az ily emberek szivén 1 S vájjon mikor fognak az ily kérgek a kegyetlen szivekről lepattogni ?!

A magyar ev. keresztyén Diák- szövetség gyűlése Eperjesen.

— 1911 június 28—július 3. —

Ennek a már lapunk olvasói előtt ismert, adja Isten, hogy megkedvelt mozgalomnak újabb működéséről számolhatunk be. Nemes, de még mindig nagy nehézségekkel — részben az anyagi, részben a szellemi közöny a gátló kerékkötő — küzdő munkája előre, felfelé halad magasabb segítőkéz által. Munkaköre a hazánk protestáns theológiáin kívül, honnan első bajnokai kerültek ki, ma már a többi főiskolai rangú intézményekre is kiterjed, sőt a középiskolai diákságot is figyelemmel tekinti.

A mozgalom által keltett hullámok — amint egy barátja az ügynek mondta — ma még csak a figyelmet keltik fel, megmozgatva az eddig mozdulatlan elemeket, — a jövő feladata, hogy a megmozgatott területet állandó hullámzásban tartsa, tisztítsa, rothadástól megóvja. A jövő feladata, hogy a mozgalom szent célja: az igazi vallásos, élő keresztyén társadalom megalakuljon, mely nemcsak külsőségek teljesítésében látja a vallásosságot, hanem igazán életnek tekinti azt. Amikor annak idején a Tiszát szabályozták s beláthatatlan nagyságú területek, melyek korábban hasznavehetetlenek voltak, kerültek meg- munkálhatás alá, milliónyi vagyonnal szaporítva a nemzet kincsét, csodálva bámulták, mire képes az emberi tudás s kitartás. S mennyivel nagyobb e munkánál, melynél a vízelemtől meghódított föld területről van szó, s a