Harangszó, 1910-1911
1911-06-18 / 18. szám
I. évfolyam. 1911. június 18. 18. szám 71 3- X* Á 13 O & PT ÉJ P* A P\ Megjelenik minden második vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti K A P I BÉLA ev. lelkész. Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fill. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. Imádságom. Kinek kezében van mill’jók élete; Kinek hatalma, bölcsessége oly nagy; Ki előtt térdre hull a népek ezre, A ki mindeneknek áldott atyja vagy. Isten! — két szemem keres, kutat téged Ott, túl a felhőkön, s csillagtáboron, Nem lel, és mégis érzem közelléted Ezen a szép, csendes, nyári alkonyon. Visszatekintve egy szomorú múltra Zokszó és panasz ki nem jön a számon! Ah! — boldogabb vagyok, mint annyi sokan, Es sújtó kezed csak dicsérem, áldom. Nékem hiába zeng a madár-ének, Hiába cseng-bong a templom harangja, Az én fülembe nem jut a mennydörgés, Sem a bogárka halk, zümmögő hangja. E világ mint egy kufár a vásáron Szitkokat szór, átkoz szüntelen. Oh ez a világ nem az én világom! En csak a nagy, örök csendet ismerem. Az én világom az álmok világa, Ahol nem érzem úgy fájó sorsomat, Az én világom a dalok világa, És minden dal álmim nyomában fakad. lm leborulva, térdrehullva kérlek Mennyei Isten! — míg a szivem dobban: Add, hogy megértsem te nagy bölcseséged Add megnyugodnom szent akaratodban. POHÁNKA MARGIT a váczi siketnéma-intézet volt növendéke. A szikla. Egy szép tavaszi napon egy ember vándorolt a hóval födött magas alpesi hegységben. A havasi vidék dúsgazdag színpompája, a csodaszép kilátás álmodozásba ringatta lelkét. Mély gondolatokba merülve haladt tova s elmerülésében nem vette észre, hogy egy óriási sziklatömb zárja el útját! —- Egyszerre csak föleszmélve látja, hogy nem tudja folytatni útját a szikla miatt; megkísérlé elmozdítani,de minden fáradsága hiábavaló volt. Kétségbeesve ült le a kőre s így töprengett : mi lesz belőlem, ha itt meglep a sötét éjszaka, mi lesz velem minden védelem, oltalom nélkül?.. Elveszek, elpusztulok nyom nélkül s temetőm lesz ez elzárt sziklavölgy!! — Kétségbeesetten, reményt vesztve ült le ismét a sziklatömbre. Amint így bánatosan tépelődött utasunk, egy másik vándor érkezett oda, aki útját szintén nem tudta folytatni a nagy kő miatt. — Ez is nekifeküdt a sziklának, de hiába, még csak megingatni sem volt képes. Elcsüggedve ült le ő is s szomorúan hajtotta le fejét. Eközben jöttek többen. De egyiküknek sem sikerült a sziklát elmozdítani. Nagy félelmek között búsan töprengtek mindannyian: »Vájjon ki mozdítja el ezt a súlyos követ? K* szabadít meg bennünket a halálos veszedelemből ?. .« Végre egyikük így szólt a többiekhez : »Testvéreim, ne essünk kétségbe, ne csüggedjünk, kérjünk segedelmet a mi mennyei Atyánktól, imádkozzunk hozzá; talán megkönyörül rajtunk.« Szavait általános helyeslés követte s buzgó imába kezdtek mindnyájan. Midőn áhitatosságukat befejezték, az, ki az imádkozást indítványozta, ismét így szólt: »Testvéreim! hallgassatok ide! — Amit egyedül egyikünk sem bírt megcselekedni, talán sikerül egyesült erővel ? Próbáljuk meg hát együttesen elhengeríteni a sziklát utunkból.« A buzgó ima új erőt adott a csüggedt, kishitű embereknek s most már bátran fogtak hozzá társuk szavára a nehéz munkához. —■ És íme a kő engedett, az ösvény szabaddá lett, s ők békével folytathatták vándorútjokat. Az utas az ember; mi vagyunk a vándorok, kik idelent bujdosunk e földi tereken. — Az út az élet útja, ama jobb hazába vezető ösvény. — A sziklák pedig azon akadályok, melyek ottan sokszor elénk gördülnek, míg kitűzött égi célunkat elérhetjük Senki sem tudja a maga erejéből az akadályokat elhárítani, a sziklát elmozdítani. — De ha imádkozunk
