Harangszó, 1910-1911
1911-05-14 / 15. szám
HARANGSZÓ. 3. oldal. letakarta vele a koporsót s így bocsátottuk le azt az enyészet és feledés sötét üregébe. Nemcsak a halottat, a zászlót is megsirattuk valamennyien, úgy éreztük, mintha vele együtt a honszerelem egy régi, szent oltára is összeomlott volna. * * * A költő lantján így zeng a dal: „Az ég egy kincset ád minden hazának, S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a francia fiának Büszkén mutatja Róma ó falát, Heliasznak kincse egy elomló rom, Tied hazám egy szentelt fájdalom.“ E szentelt fájdalmat őrzi magában a magyar kebel, más kincsünk, más örökségünk és emlékünk alig is maradt a múltból. A honfikéz összeszedegeti a gyászvirágokat, koszorúba fonja azokat és időnként felékesíti vele azoknak homlokát, kik életük árán szereztek örökzöld babért a magyar névnek. * * * Vihar tombolt, csatazaj riadt, vészkiáltás hangzott a Kárpátoktól Adriáig, Dévényvártól Orsováig: veszélyben a haza! Megfogyott a munkáskéz a mezőkön, kiürültek az iskolák padjai, gyenge ifjak s izmos férfiak kezében a védőfegyver s a szemekben az elszánt élet-halálharc tüze csillogott. Ide a Bakony aljába, ebbe a csendes kis faluba is eljutott a vészkiáltás. Lázban égnek a lelkek, a haza hív, menni kell. Mikor a császár hívta harcra katonáit, akkor a község a szomszédfaluval együttesen három katonát tartozott kiállítani. Most a haza hivó szavára elmentek mindannyian. Csak a gyermekek, az aggok, a betegek és az asszonyok maradtak otthon. Az anya elküldötte fiait: „Az egyiket nem siratta, A másikat odaadta S ment a gyermek, m-ent — Előre!“ A pap küldötte híveit, az iskola- mester tanítványait s mikor a vihar el nem ült, sőt még haragosabban tombolt, akkor a tanító is elment a többiek után a csatamezőre vérrózsákat aratni. A pap otthon maradt, hogy buzdítson, lelkesítsen, hogy felvilágosítsa az otthon maradiakat a vergődő haza sorsáról, hogy vigasztaljon, mikor a hír sötét szárnyán balvégzetű eseményeket hozott. * * * 1911. május 14. ________________ Dicsőségünk lángsugarú napja nem sokáig ragyogott. Éjszaka, rémes éjszaka borult a magyar földre. A győzelmi zászló porba hullott, a bosszúállás vad haraggal fojtogatta a vo- nagló nemzetet, csörgött a rabbilincs s irgalmatlanul dolgozott a könyörtelen hóhérkéz. „És . . . annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért.“ * * * A miéink közül ki odamaradt, ki megjött, egyik Világosról, a másik Zsibóról, a harmadik Komáromból, vagy Péterváradról. Bujdosva jöttek, uttalan utakon, az éjszaka leple alatt, jó emberek irgalmából tengetve magukat hetekig. Itthon is ébren és álmukban zaklatta, hajszolta őket az önkény szívtelen poroszlója. Csak ez egy kis helységben sokat ismertem közülök. Ismertem egyet, kinek jobbkezének ujjai az ellenség kardcsapásaitól ökölbe csuklottak s keze feje olyan volt, mintha mindig öklözve fenyegetné ismeretlen ellenét. Ismertem olyat, kinek orcáját barázdákkal szántotta végig az ellenfél szablyája. Ismertem olyat, ki Szolnoknál a füstölgő ágyuk tetején lengette győzelmi mámorban veres sipkáját s Isaszegnél és Vácnál állott a golyózáporban. Mindig csodálattal és tisztelettel közeledtem feléjök. Hősök voltak, hazáért és szabadságért küzdöttek, szenvedtek. # * * De rajtuk kivül voltak itt még más hazafiak is, kik a gyász és elnyomatás siralmas napjaiban saját biztonságuk kockáztatásával szállást, menedéket adtak duvadként üldözött bujdosóknak. Egy-egy kis nemesi udvarházban, egy-egy szőlőhegyi pincénél hetekig, hónapokig rejtőzködtek gyanús nevű menekültek. Maga a nádfedeles parókia is rejtek helye lett hetekig a hontalanul bujdosó Kossuth Lajos két fiának, kik nevelőjükkel a lelkész vendégszeretetéből s féltő gondoskodása mellett ismeretlenül időztek ott. Majd anyjuknak a Bakony rengetegei közt levő birtokára vonultak, hol azonban a cirkáló fogdmegek szimatot vevén, elfogták és Pozsonyba vitték őket. * * * Nem tudom, jönnek-e még valaha idők — bár ne jönnének — amikor újra felsikolt a harci kürt s a haza, mint akkor, fiaitól újra vért, vagyont s életet kíván ? Lesznek-e majd akkor is dobogó szivek, acélos karok, önfeláldozó hősök ? A béke áldásait kívánja a mai kor, ezt kívánja, követeli a keresztyénség nagy törvénye, a szeretet, ezt az emberi tökéletesedés szent eszméje. De azért a honszerelem erény marad s időtlen időkön át ékessége marad az emberi kebelnek. Akkor az az eltemetett zászló újra fennen lobog s diadalra vezet, ha édes anyánk, a haza ellen emeli bárki is támadó fegyverét. „Oh mert neked örökké élned kell ó hon — S mint tavasz örökké virulnod !“ Fenyves Ede őrihodosi ev. tanító. A dunántúli egyházkerület új énekeskönyve. A napokban jelent meg Hornyán- szky kiadásában Budapesten a dunántúli evang. egyházkerület új énekeskönyve a hozzá tartozó dallamos könyvecskével. Tizennyolc évi buzgó és lelkiismeretes munka eredményét találjuk meg az új énekeskönyvben. Nem a szereplés vágya teremtette meg, hanem a szükség érzete. Ereztük mindnyájan, hogy száz évvel ezelőtt készült énekeskönyveink a mai kor kívánalmainak már nem felelnek meg. Nemcsak azért, mert nyelv, előadás, versalak s dallam tekintetében a mai Ízlést ki nem elégítik, hanem főképpen azért, mert az a sok száraz okoskodás, mely jellemző sajátsága úgy a száz év előtti kornak, mint a most használatban levő énekeskönyveknek, a hívő lelket ki nem elégíti, a vallásos szívet hidegen hagyja. Az egyházkerület énekügyi bizottsága a mostani énekeskönyvek énekei közül megtartotta azokat, melyek igazi költői lélek alkotásai, vallásos szívből eredtek, szívhez szólnak s a lélekben hitet, meggyőződést és szent akaratot teremtenek. Felkereste a régibb múlt egyházi énekeit is, áthozta új köntösben az ó-graduál szívhez szóló, meleghangú dicséreteit s himnuszait. Visszament a tizenhatodik századbeli Balassa Bálintig, hogy ennek vallásos költészetével együtt meghonosítsa templomainkban Sztáray, Szegedy, Rimay, Aáchs, Petrőczi Kata Szidónia és más jeleseink szebb énekeit. Majd bejárta az újabb magyar vallásos költészet mezejét s elhozta mindazt,
