Harangszó, 1910-1911
1911-04-30 / 14. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1911. április 30. keresi kis ozsonna kenyerét, abból morzsol nekik. Körülvizsgálja azalatt őket, hogy meg vannak e mindany- nyian ? Tizenkettőnek kell lenni, azt mondta édesanyja. Igaz, hogy ő még máig sem tudta megolvasni őket, mert folyton ide-oda szaladgálnak. De azért ismeri mindannyit. S megrémülve veszi észre hogy a kis fekete nincs köztük: a kis cigány. Nézegeti, keresi erre is, arra is : nincs és nincs sehol. Hosszas keresés után megtalálja végre az ól háta mögött, elnyujtózva, megdermedve a gyepen. Mariskának könny gy űl a szemébe. Úgy megsiratja a kis elpusztult jószágot ! Kötőjében viszi megmutatni édes anyjának. — Lássa, lássa, meghalt a kis cigány! A mama is elszomorodik. Hogy is ne bánkódna, mikor olyan szegény s egyebe sincs ezeknél a kis jószágoknál. A kis, düledező zsellérviskót is bérben bírja. És azt ígérte leányának, hogy csak jól vigyázzon reájuk, majd ha egy kicsit megnőnek, úgy husvét előtt egy héttel, elvisz közülök vagy nyolcat a városba, s eladja őket: vesz neki az árukon szép, fehér ruhának valót. Megvarrja azt a konfirmációjára. Mélyre vágja kapáját s azt mondja Mariskának: — Tedd ebbe a gödröcskébe a kis elesetett. Zokogva teszi bele a kis leány. A mama pedig két kapa földet tesz reá. Ezzel a kis cigány el van temetve. — Ne sirasd, kis leányom. Maradt még tizenegy. Csak azokat tartsa meg a jó Isten. Négyet fölnevelünk közülök, hetet pedig eladok, azok árán is kapok neked szép, kis ruhát. Azért csak jól vigyázz reájuk, mikor nem vagyok idehaza, hogy ezek megmaradjanak. Vigyázott is a kis Mariska. Mikor hazajött az iskolából, bezárta az utca ajtót, hogy a kóbor oláh-cigányok be ne mehessenek. Enni adott a kis csirkéknek, majd pedig leckéjét tanulta. Készült a konfirmációjára. Többnyire késő este jött haza az édes anyja. Napszámba járt, hol kapálni, hol meg ruhát mosni. Elközelgett azonban a husvét. A kis csirkék is valamicskét meggyarapodtak. — No, lányom, holnap bemegyek a városba a csirkékkel s meghozom az uj ruhát. A kis Mariska először ujjongott örömében az uj ruháért. Majd pedig elszomorodott: — Jaj, édes anyám 1 úgy sajnálom a szegény, kis csirkéket. Talán soha sem tudom elfelejteni őket. Kora reggel felkelt az édes anyja, hogy jókor a városba juthasson. Ment az ólhoz az eladandó kis jószágokat összeszedni. De mily nagy lett a rémülete, hogy csak hült helyüket találta. Egyedül az öreg kotló volt ott, de az is megfojtva. Valószínű, hogy görény, vagy menyét tette e szörnyű pusztítást. Szegény asszony 1 megeredt szeméből a könny. Fojtogatta szivét a keserűség, a bánat.. . Csak hát annak a szegény gyereknek tudná valahogy megvenni a ruhát. De ha nincs miből. A mi kis pénzt keresett, kell házbére. Könnyét letörölve ment vissza a hajlékba. Mariskát már ébren találta. — Édes anyám, azt a kis, kendermagosat el ne vigye ám 1 — Nem vihetem el gyermekem egyiket sem, mert már valami gonosz állat elvitte valamennyit! — Elvitte mind ! — mondja rémülettel a kis leány s aztán keserves zokogásra fakad: — Hiszen akkor uj ruhám sem lesz! Nem tud semmit sem szólni az édes anya. Könnyét visszafojtva néz merően, zsibbadtan a hófehérre meszelt szoba falára. — Jaj Istenem! — folytatja a kis leány. — Ebben a foltos ruhában kell az urasztalához állnom. Mindenki csak engem fog nézni... Torkát fojtogatá az édes anyának a fájdalom. Azt hitte, hogy ki szakad a szive. Majd fejéhez kapott: — Meg-meg van 1 Ne sírj, lelkem, magzatom, lesz uj ruhád, lesz! A régi, kopott, fiókos ládához ugrott. Kihúzta legfelső fiókját s kivette belőle az egykori menyasszonyi ruháját : — Lesz, leányom szép, fehér ruhád, csipkékkel díszítve 1. .. Ezt varrom meg neked. Nem kell szégyenkezned az urasztala előtt. Valamikor azért varrta meg, hogy abba öltözve örök hűséget fogadjon az urasztalánál annak, akit akkor legjobban szeretett; most pedig széjjel bontogatja és megvarrja annak, akit most szeret legjobban, hogy az ugyanott örök hűséget fogadjon benne az anyaszentegyháznak, amely akkor felnőtt tagjai sorába fogadja. Csite Károly. Gyermek koporsójánál. *) Az uj énekeskönyvből. Dallama: Oh felséges Atya Isten. Elaludtál, lefektettünk; Elhervadtál, sírba tettünk, S beborúlt az ég felettünk. Nem látok mást, csak a képed, Nincs más velem, csak emléked, Nem csókolhatlak már téged. Nem repülsz már az ölembe, Nem mosolyogsz a szemembe, Fényt nem hintesz éjjelembe. Gőgicsélő piciny ajkad Mindörökre néma, hallgat, Csak az én búm, csak az jajgat. Istenem, ne büntess engem. Ha az én nagy keservemben, A lelkem sír, zokog bennem ! Te vagy csupán a tudója: Mint szerettem, féltve, óva, Születése napja óta 1 Búm tengerén örömcsepp volt, Éjszakámon a szelíd hold, Lelke tiszta, mint a mennybolt. Elvesztett gyönyörűségem ! Ki pótolja őt ki nékem ? Hol a vigasz földön, égen ? Te vagy csupán, Szent vallásom, vígasztalásom, Mind itt, mind a más világon. Liliom a tövis között, Fehér ruhába öltözött, Múló létért nyert örököt. A jó Isten akarta ezt 1 A szív nyer akkor is, ha veszt, Javamra lesz még e kereszt. Tanulok a mennynek élni, Sírtól, haláltól nem félni, Szebb, örök hazát remélni. Ott jaj, sírás nem lesz többé, A sírhalom ott nem föd bé, Ott élünk, élünk örökké 1 Sántha Károly. Anyákról — anyáknak. ii. A természet a nőt rendelte gyermekei nevelésére. Gazdagon felruházta azzal, mi a nevelés első feltételéhez tartozik, t. i. a nevelő szere- tetével a gyermek iránt. Fölruházta az önfeláldozó, a legszentebb szeretettel : az anyai szeretettel. Az atyai szeretet, a hitvesi szeretet, a szerelmesek szeretete és a felebaráti szeretet mind, mind csak halvány bolygótüz az édes anyai szeretet lángtengeréhez képest. Pósa Lajos aranyos szivü költőnk gyönyörű *) A költő pap szeretett gyermeke halálakor írta ezt a szép éneket.
