Harangszó, 1910-1911
1911-04-16 / 13. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1911. április 2. Feszty: „Krisztus temetése,“ A nagy beteg megrémült s elhízott szíve erősen dobogott. — Ugy-e nagyságos doktor ur, nincs vizibetegségben ? — kérdezte rettegéssel Julis asz- szony. — Oh, dehogy, — szólt * Kopácsy, mialatt falhoz támasztott botja után nyúlt. — Más kutya nyavalája van ennek, mint látom. No de meggyógyítom izibe. Ezzel olyant suhintott botjával Istókra, mint a patakban mosó asszonyok súlyokkal a vászonruhára. — Te országos gazember, te ! Betegnek teteted magadat, hogy ez a vérszegény asszony dolgozzon mindent helyetted s meghízol, mint egy gőböly I Még a második ütést megkapta Istók, de már a harmadikat nem várta be. Kiugrott az ágyból, mint a villám, repült ki a szobából s elrejtőzött a szalmakazalok közé. * Csoda hatásúnak bizonyult Kopácsy ezredorvos ezen gyógyítási módja. Istókból ugyanis a lehető legszorgalmasabb ember lett, minek következtében a szeszfogyasztásról is annyira-mennyire leszokott. S pár év múlva még bírónak is megválasztották. így elérte azon rangbéli magaslatot, hol Lőcs István bíró ur titulus járt ki neki. Igaz, hogy nem sokáig tartott ezen dicsőség, mert a szigorú főszolgabíró derűre-borura megbírságolta és fegyelmiket akasztott a szegény Pista, dehogy : Istók, vagy is no — István nyakába. A kivándorlás. Nagy gyönyörűséggel olvastam azokat a szép közleményeket, melyek az amerikai magyarok életéről e lap hasábjain megjelentek. Hű képet nyújtottak ezek arról, hogy minő sok előnyt tud nyújtani Amerika a kivándorlóknak, hogyan megbecsüli munkaerejüket, milyen becsületesen megfizeti munkájukat. Mikor olvastam, szinte megelevenedett előttem az a Könyves Kálmán jogosításával nyüzsgő embertömeg, mely egyesíti a világ minden nemzetét s mely a munkát tekinti az élet legfontosabb feladatának. Erre gondolva meg is értettem, hogy miért tódul ki oly sok munkabíró férfi, asszony, sőt most már fiatal leány is, jó magyar véreink közül Amerikába. De hát ez olyan kérdés, hogy azt pusztán a megértéssel elintézni nem lehet. Mert nem arról van szó, hogy ismerjük-e a kivándorlást létrehozó okokat, nem is arról, hogy micsoda hasznot biztosít az egyes embereknek, hanem arról, hogy végeredményben nyer-e, avagy veszít a kivándorlás által édes magyar hazánk, jó magyar nemzetünk. Ez a kérdés. Éppen azért megítélésénél fel kell emelkedni a magyar nemzet érdekének magaslatára s igy kell megállapítani a kivándorlás mérlegét. Nem tagadhatjuk, hogy a kivándorlás nagy vagyonszaporodást jelent Magyarországnak. A kivándorlók java része azzal az eltökélt szándékkal megy ki Amerikába, hogy ott egy pár ezer koronát összegyűjt. A birtokukon levő régi terhet, az otthoni nehezebb élet által fölhalmozott adósságot itt akarják letörlesztgetni. Itt gyűjtenek egy kis pénzt földvásárlásra, házépítésre. Innen van, hogy a magyar kivándorlók ott kinn rosz- szul élnek s még a szükséges élelmet is megvonják maguktól. A pénz pedig csak úgy dől be Magyarországba. Pontos számítást nem lehet csinálni, mert a pénznek csak egy része jön postán, a többit bankok küldik, vagy a hazajövök magukkal hozzák. Bizonyos azonban az, hogy ez az összeg évről-évre emelkedett, mig végre most elérte a 200 millió koronát. Bizony ez nagy pénz! És elképzelhetjük, hogy milyen nagy dolog az, mikor egy ország évenként Amerikából 200 millió koronát kap. Mert végtére is az a nagy pénz itt van mi- nálunk és itt marad a mi országunkban Igen ám, csakhogy ezzel a nagy pénzbeözön- léssel nagy veszedelmek járnak. A földek értéke aránytalanul felszökött. Nemcsak hogy drága lett, hanem olyan összegen vásárolgatnak egy- egy holdat, a mennyit bizony nem ér meg. Nehéz belőle kihozni a vételár kamatját. Így azután nem csoda, hogy mindennek felhajtják az árát s majd elnyeli az embert a nagy drágaság. Ezenkívül a nagy vagyonszaporulat együtt jár a nagy emberveszteséggel És ez természetes is. Mert minél több ember van odakinn Amerikában, annál több marad végleg ott. Ki is számitották, hogy évenként mintegy 120 ezer ember keres uj hazát az uj világrészben. Borzasztó nagy szám ez! És hiába vigasztalgatjuk magunkat azzal az önámitással, hogy hiszen a legtöbb úgyis visszajön. Mert nem igaz, a legtöbb kinn marad Amerikában. — Azok, kik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, azt mondják, hogy évenként csak 70 ezer embert kapnak vissza, a többi pedig oda kinn marad. Tehát elveszítünk évenként 50 ezer embert. Odakinn csak az erős, egészséges embereket eresztik be. Elmegy tehát évenként 120 ezer ép, erős magyar s odakinn marad közülök 50 ezer ép, erős magyar ember. A többi hazajön ugyan, de nem merném megvizsgáltatni őket, hogy hányán hagyták kinn erejük, egészségük javát. A szivüket, a lelkűket se merném megmérni és nem szeretném megkérdezni őket: meg tudnak-e szokni, boldogok-e a régi hazában ?. . . Bizony szomorú számok ezek. Azt mutatják, hogy jó magyar hazánk évről-évre sokat vészit. Legjobb munkaerőink elmennek s idegen nemzetnek kamatoztatják erejüket és verejtékezésüket. Mi meg itthon sorvadunk, mint a beteg ember. A költő olyan szépen énekli:
