Harangszó, 1910-1911
1911-04-16 / 13. szám
HARANGSZÓ. 3. oldal. gyobb tanító; házunk, udvarunk legyen a békesség, a szeretet színhelye, ne kapjon abban lábra a gyűlölség, a perlekedés soha, de ne a szülői tiszteletlenség se, mert ez olyan vétek, melyet övéinktől kétszeresen kaphatunk vissza. Társalgási nyelvünk legyen minden fajtalan szótól ment. Gyermekek előtt soha ne beszéljünk olyant, ami nem gyermeknek való. A családban soha senki ne káromkodjék. Az imádkozásra és a templom látogatására a gyermekek korán rászoktatandók. Összefoglalva a mondottakat: legyen minden család háza egy templom s ebben a példát adó papok: az anya és az apa. A nevelésben a legfőbb kivánalom, hogy az valláserkölcsi alapon történjék ; mert ahol az erkölcsi alap a nevelésben hiányzik, ott mint rothadt anyagon a gomba, buján tenyészik mindenféle mérges kinövés. A vallás- erkölcsi nevelés kell, hogy a szülői házban vegye kezdetét. Valláserkölcsös nevelés mellett a gyermeki szív feltétlenül termékeny talajul szolgál a vallás fájának magja számára, a mely abban, ha gondosan elvettetik, csakhamar kikel, lelkiismeretes ápolás mellett erőteljes fejlődésnek indul és további kellő gondozással hatalmas fává növi ki magát. Ez a fa azután könnyen ellentáll a vésznek, a viharnak, szóval a káros befolyásoknak. Ha azt akarjuk, hogy valahára jobb útra tereitessék a mai erkölcsi tekintetben annyira hanyatlásnak indult ifjúság és vele a jövő nemzedék, mindenek előtt a leányok nevelésére kell a legnagyobb figyelmet fordítani, hogy mint jövendőbeli anyák egykor ők maguk is jól nevelhessenek. Míg ez a nevelésre hivatottak előtt meggyőződéssé nem érlelődik, addig hiábavaló minden igyekezet, melyet úgy a szülők, mint a nevelők, a nevelésre vonatkozólag elméleti és gyakorlati irányban tanúsítanak. De itt pihenjünk meg s mindazt, mit e kérdésről még elmondani akarunk, hagyjuk a jövő alkalomra. Benedek Vince. 1911. április 16. Jó orvosság. Irta : Csite Károly. Pista legény a katonáéknál Kopácsy Ferencz ezredorvos tiszti szolgája volt. Mikor megkapta az obsitot, gazdája egy vadonatúj huszkoronás bankjegygyei ajándékozta meg. Ámde ő nem elegedett meg ezzel, hanem ládájába pakolta a finom szövetű lábtakaróját is, hogy majd odahaza azzal fogja megnyerni a Benkő Julis szívét. Viselheti az nagykendő gyanánt holta napjáig, olyan erős portéka. Az ajándék nagykendő csakugyan megtette hatását: feleségül ment hozzá a Benkő Julis. Ezzel a Pista legény felcsapott Csicsó bácsinak. Mert az tudnivaló, hogy Csicsó szőkébb hazájában fokozatok vannak a nevekben. Pistával kezdi a gyermek s többnyire legény korán is úgy hívják. De ha már megházasodott, okvetlen kijár neki a Csicsó név s amint korba jön, megkapja az Istók nevet, mellyel legtöbbje kihúzza élete fogytáig, mert az István nevet kevésnek osztogatják. Azt ki kell érdemelni. Legalább a biró úr titulát meg kell szerezni hozzá. Csicsó, mint házasember, két dolgot nem szeretett: a dödöllét és a munkát, noha mind a keltőben része volt. Igaz, hogy a másodikat, amennyire csak lehetett, elmellékelte. A dödöllét annyiban nem mellékelhette el, mert hát.. . édes Istenem. .. az igazi szeretet inkább gyermekének kedvez. A kis Pista — Csicsó trónörököse — pedig élt-halt a dödölléért. Komaságok révén rövidesen Istóknak szólítgatták s még inkább barátságot kötött a lustasággal, amit annál inkább is megtehetett, mert Julis asz- szony dolgozott két emberre valót. Ennélfogva ahogy meggyarapodott ő testben (lélekben pedig mindinkább fogyott s mindezekben segíté az elfogyasztott szesz is), úgyannyira lesoványodott, vérnélkülivé lett az asszony. Istók rendetlen élete, piszkossága miatt igen rossz színt mutatott. Miért is egyik reggelen Deli Bindiné komaasszonya összecsapta tenyerét láttára: — Komám uram, hiszen kié beteg! Miért nem fekszik le az Isten szerelméért ! ? — Igaz komám asszony, igaz! Mintha már magam is gondoltam volna reá; — mondta bágyadtan, kész betegen Istók s vízzel telt korsóit letette a kút káva mellé (beteg létére csak nem viheti be), üres kézzel ballagott haza. Korholá a feleségét: — Ládd-e, asszony, milyen vagy te! Nem szólsz semmit s most mondta a komámasszony, hogy én milyen nagy beteg vagyok. Julis asz- szony megrémült. Nem vetette föl őt sem az ész. Először is megigazította beteg emberének az ágyat s aztán a kúthoz szaladt az otthagyott korsókért. Istóknak ezzel fölvirradt: nem kellett dolgoznia s ehetett, ihatott, amit csak szeme-szája kívánt. Julis asszony sütött-főzött neki minden jót. És csodálatosképpen sehogysem akart elmúlni a betegsége. Nyögött és sóhajtozott, teste borzasztó mód megdagadt. (Sok zsírt szedett magára.) A beteglátogatók összecsapták kezüket : — Szent Isten! Juli, vizibetegség- ben van az urad. Miért nem hívsz doktort ? Az utcán kocsi gördült. Orvost hoztak az uraságékhoz. Julis asszony elővette a sifonérból a nagykendőnek használt lábtakarót, beleburkolózva ment a kastély udvarára az orvosért. — No menyecske, mi baja van ? Mije fáj ? — Hogy nekem mi fáj, azt kérdi galambom doktor úr ? Hát ’iszen fáj nekem is hátam, derekam, lábam, hogy majd elszakadnak. — No, persze, mert agyon dolgozza magát s rosszul táplálkozik. — De ha muszáj dolgoznom, mert szegény uram nagy beteg! — Az is ? Még csak az a nagy beteg. Éppen azért könyörgöm ássan a nagyságos doktor urnák, legyen olyan kegyes, szives megnézni és meggyógyítani. Az orvos alig tett Julis asszonnyal három lépést, megrökönyödve állt meg: — Ne te, ne ! hol vette azt a pokrócot ? — Az uram hozta katona korában. — Mi a pokol! a Lőcs Pista ? — Igen az az uram, tán ismeri nagyságos ur is! — De még mennyire ismertem az akasztófára valót! — szólt az orvos, ki nem volt más, mint Kopácsy ezredorvos. Ugyanis nyugdijaztatta magát, visszaköltözött szülővárosába s ott gyógyított. Istók azalatt a kályha előtti padkán ült. Ölében oly óriási tál volt tele pirosodó, ropogós fánkkal, mint egy rosta, tömte magába kegyetlenül, hogy remegett bele. S amint belépett az egykori gazdája, úgy a padra tette a fánkostálat, hogy ketté repedt. Másik minutában már a felbontott ágyban volt s úgy betakarózott, hogy feje búbja sem állt ki. — Tyíi ha, meggyulladt az a párna! hamar vizet, hogy lángra ne lobbanjon ! — kiállton Kapácsy, mire Istók ijedten dobta le magáról a takarót. — Ahá, így vagyunk! Hadd lám, mi bajod van, te pokróc tolvaj!
