Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1-9. szám
Erdély irodalma A Trianonban elszakított országrészek közül Erdélyben fejlődött ki termékenységben és nívóban az anyaországival vetekedő irodalmi élet. Erre a kiváltságra szemelte ki Erdélyt töooszazados önálló múltja, s az| az autonom szellemi étet, mely éppen akkor virágzott, amikor az anyaország a százados létharc aléltságaoan mintha hagyta volna kihamvadni a nemeti szellemet. A Királyhágón túl élő magyarság az elszakítás után reálisan felmérte helyzetét, erőviszonyait. Az írok felismerték, hogy hivatásuk nagyobb, mint valaha is lehetett. Megszűntek a politikai és társadalmi gátlások magyar és magyar között. A hatalom elvesztésével érezte a magyarság, hogy minden magyar kölcsönösen egymásra van utalva, az írók is átlátták, hogy legszentebb hivatásuk a magyar betűn keresztül, a magyar lélek szolgálata. A kisebbségi sorsban tanulta meg az erdélyi irodalom azt, hogy feladata papos buzgósággal végzett nemzetszolgálat. — A román megszállás tapasztalatai nem hagytak kétséget afelől, hogy a történelmi magyar vezető osztályt az új hatalom teljesen le-, gyengíti, s legszívesebben vándorbotot adna kezébe. Ez a felismerés szükségszerűen fordította az erdélyi magyarság vezetőit a nép felé. Ezzel magyarázható az erdélyi magyarságnak a hazainál demokratább szelleme, irodalmának pedig a nép felé fordulása, formában és szellemében a nép művészettel való átitatása. Már 1921-ben életrehívták az irodalmi élet orgánumát, a Reményik Sándor szerkesztésében megjelenő „P ászt or tűz“-et. Majd l92j-ben megalapítják az „Erdélyi Szépmíves Céh“-et, széleskörű magyar olvasóközönség megszervezésével meg tudják oldani a rendszeres könykiadást. Majd a Kemény János marosvécsi kastélyában összegyűlt erdélyi írók a Helikontársaságba tömörülnek, és Kuncz Aladár szerkesztésében kiadják az „Erdélyi Helikon“ folyóiratot, mely az erdélyi magyarság sorsának kérdéseivel foglalkozott és becsületesen kereste az utat a többi erdélyi nemzetiség felé. Ez a pezsgő irodalmi élet megtalálta az utat a anyaországba is, és sok tekintetben az serkentőleg hatott irodalmára, elsősorban a népi irányzat kifejlődésére. \ AZ ERDÉLYI IRODALOMRÓL (Tamási Áronnak a magyar írók 1932. évi keszthelyi kongresszusán Albrecht főherceg jelenlétében elmondott beszédéből) Bár inkább az írás embere vagyok', mint a beszédé, mégsem mulaszthatjuk el, hogy az erdélyi írók közül is valaki szóljon közülünk. Különös örömmel szeretnénk a Királyi Herceg Úr bátor s korszerű beszédjére visszatérni s bevezetőül emlékbe kell idézni a Kárpáti Aurél siófoki felolvasását, melyet az írói cenzúrának Magyarországon való mai elszomorító állapotáról szerkesztett össze. Akkor, a felolvasást követő vita folyamán, az a kérdés is felvetődött, hogy vájjon nálunk, Erdélyben nem nagyobb-e a magyar írók szabadsága mint a csonka hazában? Mielőtt erre' felelnénk, azt szeretném vizsgálni, hogy a magyarországi cenzúrának mi a legfőbb oka. Én két főokot látok, ami hirtelen szembeszökik velem. Mégpedig: 1. A magyar társadalmi berendezkeidés, amely semmiféle jóindulattal nem nevezhető korszerűnek. 2. A Magyarországon búrjánzó irodalmi és művészeti dilettántizmus-Harangszó 9
