Harangszó, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10-12. szám
Számonkérés A szomszéd szobában a zongorát próbálgatja Ágneske leányom. Ünnepi hangulatban vagyunk. Hogy im elmúlt a karácsony, némi fáradtságot érzünk valamennyien. Odakint is nagy a csönd. Egy-egy villamos elmosódott csengője hat föl csak olykor a szobáig. Ezt a siket csöndet mindössze azok a harsány kommandók szakítják meg itt-ott, mélyek a háló felől vernek át három ajtón keresztül. Mert Jánost, miután elbírhatatlanná vált a militarizmusával, az utolsó szobába telepítettük ki. Azóta ott tüzel rohamra a rekedésig. Hogy. hogynem, de az idei karácsonyestén csupa hadieszközzel lepte meg a Jézuska. Történt ez három nappal ezelőtt. János, azóta egyfolytában vezényel a szakaszának, hogy kezdjék meg már az utolsó sturmot ama vár ellen, amelynek bástyáin, halálraszánt katonák állnak rehdíthetetlenül, ugyancsak szuronyszegezve. És mert az ostromlók ezúttal is késlelkednek, kirántja hüvelyéből lovassági kardját s végigkardlapozza a nyavalyásokat. De így is képtelenek bevenni a várat. Ám a hálószoba felől mindritkábban ver át idáig a rekedt bíztatás. Ügy látszik, ő is kezd belefáradni már az embertelen ütközetekbe. Olyankor — változatnak okából — dugóra tölti a duplacsövű manlichert s lankadatlanul puskáz attól fogva. Tagadhatatlan, hogy ezúttal sokmindenfélével lepte meg a Jézuska. De rá is szolgált János. Mert az utolsó tíz nap alatt oly páratlan magaviseletetet tanúsított, hogy már-már sajnálni kezdtem. Mennyi energ'át kellett lefojtania magában, hogy valami rendetlenséget ne kövessen el s hogy például békét hagyjon a macskának. Annyi időre legalább, amíg megjönnek a Jézuska ajándékai. Erre annál jogosabban számíthatott, mert előzőén két levelet is íratott Ágnes nénjével a mennyországba, ő maga járatlan még a betűvetés szörnyű tudományában, lévén még nem is egészen hatodfélesztendős. Kért pedig azokban a levelekben huszárcsákót, lovassági kardot, duplacsövű puskát, aztán olyan könyveket, amelyekbe csataképek vannak festve', azonkívül sokmindent még, s ráadásul egy tábori zsebvillanylámpát is. Mert a katona, ha földerítő szolgálatra rendelik ki éjszakának évadján, nem botorkálhat össze-vissza a sötétben. S a karácsonyfa alól, mialatt szent énekeket zengve' nyitottunk be az ebédlőbe, nem hiányzott semmi. A tábori zseblámpa sem. De meg is szenvedett érte! A szenteste előtt egy nappal annyira megviselte már a szakadatlan szorongás, előbbi rakoncátlankodásainak véghetetlen sorozata miatt, amelyekről talán még mindig nem feledkezett meg a Jézuska, hogy ágyba kéredzkedett. Édesanyja megriadt: — Valami bajod van, kisfiam? — Nincs semmi bajom, anyukám, ■— szólt megrendítő komolyan —, csak jó fiú akarok lenni... A számítás helyesnek bizonyult. Az ágyban mégis tétlenségre van kárhoztatva az ember s így kénytelen jónak maradni. Ámde vége lett ennek a gyötrelemnek is- És amióta megjöttek az égi ajándékok, rég elfelejtett minden előbbi fogadkozást. Azóta szakadatlan harci kiáltozásokkal van tele valamennyi szoba levegője. Hanem mindez régen volt. Elmúltak az ünnepek és most pr-nyedt hanm-’a - ban ülök epymagamtvm. Ágnes kislányom zonqwát tanul a másik szobában s a háló felől csak elvétve hallik át immáron egy-egy rohamk'áltás. De' az is egyre halkabban. ITaragnszó
